Utazások az életnek nevezett hullámvasúton

The Yardbirds, Chris Isaak: Heart Full Of Soul

P. J. Proby, Tom Waits: Somewhere
Tom Waits, Rod Stewart: Tom Trauberts's Blues (Waltzing Matilda)

Yazoo, The Flying Pickets, Pierrot.

Anno az MTV-n volt valami olyasmi, hogy 3 from 1, ahol egy előadó 3 klipjét játszották le. Én meg úgy döntöttem, néha-néha felfogok olyan zenéket rakni, amiket mások is feldolgoztak.
Kezdetnek Tom Waits és 2 száma a Downtown Train, ill. a Jersey Girl, Rod Stewart és Bruce Springsteen feldolgozásában.

The Living End: Loaded Gun

Tegnap álmomban megráztam gyermekkorom almafáját, a gyümölcsök számolatlanul hullottak a földre. Mindegyik egy-egy emlék. Emlékek a kis faluból, ahol 11 éves koromig éltem.
Lehajoltam a földre kezembe véve nézegettem őket.
Apró kis jelenetek a régmúlt időkről. Arról, amikor úgy 7-8 éves lehettünk és az osztálytársakkal nyakunkba vettük a határt és az volt a kedvenc szórakozásunk, hogy szénakazlak tetejéről ugráltunk lefelé, összeborítva azokat. Vagy amikor alig hatévesen leestem egy fűrészgépről és mind a két kezem eltörtem csuklóban, augusztus vége felé. Könyékig gipszben mentem iskolába, anyám meg cipelte utánam a kis piros műbőr iskolatáskámat a kék csattal. Olvasni akkor már folyékonyan tudtam, de az írást csak a többiek után két hónappal tanultam meg, amikor levették a gipszet. Jöttek a képek. Arról, hogy az udvarunkban volt egy pünkösdirózsa bokor én pedig oda bújtam mindig a nyári meleg elől, az volt a titkos rejtekhelyem, amit csak én ismerhettem. Arról, amikor megkaptam az első kétkerekű biciklimet, amire nagy nehezen ráültem a lejtős udvar tetején, majd gurulva lefelé, bekiáltottam a szüleimnek, hogy tudok biciklizni. Ők mire kiértek csak azt látták, ahogy biciklistől felkenődök a vaskapura. Arról, amikor beton kútgyűrűket raktak le valahova a faluba és mi háborúst játszottunk közöttük, kövekkel dobálva egymást és nekem pont akkor sikerült felnéznem, amikor jött a kő és az betörte a fejem.
Lehet, hogy azóta vagyok ütődött :-).
Emlékszem, meleg nyári nap volt az is. Anyám aznap Budapesten volt a bátyámmal, akit ott kezeltek minden nyáron, mivel súlyos beteg volt. Hozott nekem ajándékot, egy lengyel Luch márkájú gyerekórát, ami azóta is megvan, igaz a mutatók már leestek róla és nem jár. Szegény jött haza és látja a véres fejű gyerekét… El tudom képzelni, mennyire épületes látvány lehettem. Azt hiszem egyébként itt fertőződtem meg örökre az órák szeretetével. Lehetőségem és tehetségem szerint azóta is gyűjtöm őket, van köztük értékes és filléres, s nekem azért különleges, mert mindegyiknek megvan a maga története, ahogy hozzám került. Emlékszem még valami téli szánkózásra is a dombon, ahol akkorát estünk, hogy két hétig alig tudtam menni és a szánkó is darabokra törött.
És még sorolhatnám órákig.
Mindegyik emlék egy-egy alma, van amelyik zöldebb, van amelyik érett,  ott feküdtek a fűben, én felvettem őket, majd visszatettem szépen, sorban a földre az összeset., mert fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek velük.

Először vala a csend, ami lassan siklani kezdett a levegőben, s zajjá változott, mikor a zárba dugták a kulcsot. A kilincs és a zsanérok nyikorgásával, a nyíló ajtó hangjával, mintha ezer csengő-bongó csengettyű törte volna meg a fűszálak néma hajladozását. S a hangok egyre erősebbek és elkülöníthetőbbek lettek. A nyitott ablaktáblák egymáshoz verődtek, mint megannyi apró kalapácsütés szűrődtek be a hangok. Az udvaron gyermekek pattogtatták a labdát a szomszéd ház máló falához. Csatt-csatt, a labda egyre csak ütődött a falhoz, miközben a vakolat mind nagyobb darabokban hullott alig hallható puffanással a földre. A gyermekek önfeledten kacagva élvezték a rombolást, sok kárt már úgysem tehettek az düledező, öreg házban. Valahonnan veszekedés zaja hallatszott, a férj már megint elitta a segélyt. Alig hallhatóan, mintha egy pofon is elcsattant volna, de nem követte folytatás, nem lehetett tudni, ki adta és ki kapta. Az utcán valaki éppen az autóját próbálta beindítani. A motor csak nehezen kapta el a fordulatot a gázfröccsök segítségével, majd köhögő beteges hangja beleveszett a forgalomba. Aztán azt lehetett hallani, ahogy kigombolódik egy ing, ahogy enged a cipzár, kicsatolódik a melltartó, majd két test sietve az ágyra zuhan. Majd a csendes és gyors szeretkezés, a kéjes nyögések töltötték be a fülledt szobát. Úgy fél óra múlva becsukódott egy bérház kapuja, s a járdán egy tűsarkú cipő kopogni kezdett. A nő távozott a titkos együttlétről, körbekémlelve, megláthatta-e valaki. Aztán megállt egy pillanatra, s megbámulta magát a kirakatban. Ösztönösen megigazgatta haját, megtapogatta a fülbevalóit, hogy megvan-e mind a kettő. Az alapos zuhanyzás ellenére magán érezte a férfi lihegését, illatát, még megremegő combjai között forró magját. Otthon majd azt mondja a barátnőjével kávézott. Aztán kicsit szégyenlős arccal továbbindult. A lakásban, a férfi begombolta az ingjét, áruló jeleket keresett zakóján, talán egy hajszálat, aztán önelégülten ránézett a gyűrött lepedőre, s elindult, hogy elhozza a gyerekeket az iskolából, míg a felesége a barátnőjével kávézik.
Néhány kilométerre onnan szinte ugyanez a jelenet játszódott le, aztán a férfi felesége az autójához sietett, megnyomta a távirányító gombját, az autó csippant egyet, felvillantak az irányjelzők, ő beült, indított, s remélte hogy még a férje és a gyerekek előtt hazaér. Majd elmondja, hogy az a hülye Mari megint túl van egy abortuszon, s két kapucsínó között mennyit pletykáztak, s észre sem vették, hogy ennyire elrohant az idő.
Így van ez rendjén, ő csal, én csalom, a tudás bizonyosságával játsszuk, hogy mit sem sejtünk; a szeretővel való ölelkezés úgyis elnyom minden kétséget, miközben test a testbe olvad.

Kicsit távolabb egy fa ágai tudomást sem véve az egészről daloltak a lengedező szélben. A háztetők felett elnézve a távoli hegy kövei felnyögtek a nap súlya alatt. A zaj egyre feljebb emelkedett a levegőben, már-már az égbe ért, ahol elnyomta volna az arra szálló repülőgép hangja. Aztán irányt változtatott; egy kósza bárányfelhőre ült, lassan a tó felé ereszkedett, s a fürdőző emberek zsivajával elegyedve beleolvadt a felkavart vízbe, majd a leszálló éjbe.

Megnyugodott és csenddé vált megint...

Pillanatra megtorpant, felszegte a fejét és beleszagolt a levegőbe, úgy szimatolt, mint egy vad, ki megérzi a préda szagát. Ismerős volt neki az illat, amit érzett. Emlékek éledtek újra.

Eszébe jutott egy régi tavasz és egy régi nő. Imádta rajta ezt az illatot. Azóta is csak hozzá tudja kötni, bárkin is érzi meg.

Bolond tavasz volt, valahogy nem akart a nap kibújni a felhők közül. Ők sétáltak egy hídon, nézték a kavargó vizet, az iszaptól sötét hullámokat. Átölelte a lányt, szinte mint fuldokló kapaszkodott annak bőrkabátjába. Magához húzta, kezébe vette és dédelgette az arcát (akkoriban azt hitte, ez a leggyönyörűbb arc, amit valaha is látott), ujjai a lány tarkójára csúsztak a tétova felfedezés gyönyörével, majd megcsókolta. Talán ez volt a legszebb csók, amit eddig csókolt. Álltak a hídon, a szél hidegen borzolta hajukat, közben autók haladtak el mellettük, de őket csak az a pillanat érdekelte.

Az az egy pillanat, ami csak ott és akkor lehetett, ami magában hordozott valamit az örökkévalóból, amiben volt valami mennyei, amiben benne voltak a madarak szárnycsapásai a szürke égen, a kopár fák, amik sikítottak a tavasz után, a vágy, mi furcsa ívben feszíti meg a testet a hálószobák mélyén.

Ezek a gondolatok egy szempillantás alatt cikáztak végig az agyán. Az egész nem is volt más, mint egy pillanat, egy illat, ami hamar bele is olvadt az aszfalt bűzös lehelletébe, elkeveredve az emberek szagával, egy friss kenyérével, amit valaki nejlonszatyorban vitt haza, az utcasarkon álló virágosbódéból kiáramló kavalkáddal.

Orrából kizárta ezeket a szagokat, magába szívta még egyszer a parfüm távolodó illatát.

A régi lányok, gondolta. A feledés tüzére való keserédes emlékek....

Hazafelé kiült egy kocsma teraszára, kért egy sört, s nézte a gyöngyöző poharat, a habot, miközben belebámult az esti nap narancssárgájába.

Csak azért, mert eztet is szeressem.
Kormorán: Ilju haramia

Les négresses vertes: Voilà l'été

Eredetiben és Mary J Blige tolmácsolásában.

Az esőcseppek, mint apró üvegszilánkok karistolták a barázdált arcot. Szürke szeme -amiben volt valami furcsaság- végignézett a tájon. Mintha csak a fákat, a vízmosásokat, az erdő mélyén megbúvó vadakat kutatta volna tekintetével. A kicsit vérágas szemekben senki sem vette volna az ott rejtőzködő sötét ürességet.
Megborzongott. Lenézett sáros cipőjére, majd fáradt mozdulattal szorosabbra húzta kabátját, felhajtotta a kapucnit, s továbbindult.
Ilyen időben a legtöbben csak kikukkantanak biztonságos otthonaik ablakán, de ilyenkor mintha csak az övé lenne az esőáztatta út, a bokrok, s a nedvességtől csillogó kövek.
Valamikor neki is volt otthona, legalábbis úgy emlékezett, de ez is olyan ködbe merült, mint a közeli hegy, ahol csak a fák koronái kandikáltak ki a sűrű, tejfehér masszából.
Még mindig állt, körbehordozta tekintetét, de nem érdekelte, amit lát. Csak meredt egy pontra, valami iszonytató messzeségbe, ahova szeretne eljutni, ahonnan nincs már visszatérés, ahol most lenni szeretne, úgy hogy egy tapodtat sem mozdul onnan, ahol most áll.
Nonszensz, gondolta, s megrázta fejét.
Elindult vissza egy ház felé, ami otthona és börtöne is volt egyben.
Aztán újból megtorpant. Egyszerre érezte magát elveszettnek és legyőzhetetlennek.
Arcán a könnyek és az esőcseppek szilánkjai apró kis patakokban folytak végig.
Az ég felé fordította arcát, telve kétségekkel és könyörgéssel.
Elmosolyodott.
S az eső csak hullt és hullt, megváltást nem hozva, de egy időre újra tisztára mosva arcát...

Este újra hozom el pár napra Kisembert.
Húha, tényleg vannak pozitívumok, csak oda kell figyelni rájuk :-).

Tom Petty: Free Falling

Tom Waits: I Don't Want To Grow Up

Goulasch Exotica: A Zöld Martzi nótája

Tegnap azt az instrukciót kaptam, hogy ezentúl írjak le minden nap valami pozitívat, ami történt velem, mivel kezdek elég depresszív lenni mostanában.
Hát kezdjük...
A HIV tesztem?
Nem, az nem egészen jó :-)...
Gondolkozzunk!
Igen, azt hiszem megvan!
Immár harmadik napja találják el a kedvenc húsboltomban, hogy milyen vastagságra szelve vágják le a szalámit, amit veszek.
Hát nem fantasztikus?!
Azt hiszem vége a hét szűk esztendőnek :-)!
Halleluja!

Sam Sparro: Black and Gold

Bevallom a napfelkeltét,
amit egy azóta már halott lánnyal
láttam a keszthelyi mólón.
Bevallok szeretkezéseket
férjes asszonyokkal,
hogy az évektől néha
meggörnyed a hátam.
hogy meg-megremegek a félelemtől.
Bevallom a söröket és a feleseket,
a torkomat kaparó, nikotint,
a reggeli köhögésrohamokat,
az éjszakákat, hol a takaró alatt
bennem vacog a magány.
Bevallom szürke szememben az ürességet,
s mint jég alatt a fagyott kisgyerek;
a halott érzéseket.
Bevallom, hogy mertem élni a bűneimért,
hogy néha csak ennek a gyönyöre vezérelt,
hogy tudtam szeretni is szépen,
talán ez volt a legnagyobb vétkem.
...
Nem tudom, melyik lesz majd
értük a nagyobb büntetés;
az elfeledett évek,
vagy az üres szívverés?
 

Érzem, hogy olvasol, ezért köszönök el itt tőled.
A hallgatásoddal írtad ki magad belőlem...
Tudod, amikor eldobtál, tétován kacsáztam a vízen, pattogtam ide-oda.
Valaki meglátta ezt és elkapott. Kezébe vette azt a furcsa követ, ami vagyok, s ezzel adott némi időt, mielőtt végleg elnyel a víz.
Eldobtál, s amikor téged is eldobtak, valahogy újra megtaláltuk egymást. Én pedig lettem neked; egy hang, ami ott van, ha szükséged van rá. Aztán kezdett minden megint egyoldalúvá válni.
Kerestelek, mert mint ember aggódtam érted, a betegséged miatt. Aztán megint jött valami, s újra nem kellettem.
Tudod, ezt a hibát évekkel ezelőtt egyszer már elkövettem. Akkor sem tudtam nemet mondani, kegyetlen árat fizettem érte. A történetet ismered...
Mégsem tanultam belőle sokat, hacsak azt nem, hogy téged már nem azzal a reménnyel engedtelek magamhoz, hogy visszajössz.
Tudtam, hogy küzdesz a kór ellen, hogy volt egy év, amikor elkísértük egymást minden jó és rossz utunkon, s azt hittem az az egy év jöhet vissza, amikor újra hallottam rólad.
Egyszer azt mondtad magasra tettelek. Akkor nem így volt. Az az ember tette magasra a mércét, aki akkoriban voltál. Nem volt könnyű, hogy lezuhanj onnan, de megtetted, hogy így legyen.
Utánad úgy éreztem, azt a lécet senkinek sem sikerül majd átugrania.
De ez sem így lett...
Az a kéz, ami akkor elkapott, eltörölt mindent. Nem voltak lécek, sem elvárások. Nem voltak és nem kellettek a szavak. Nem téged pótolt, hanem olyan perceket, órákat adott, amikben úgy éreztem, minden tévedésem megbocsáttatott.
Most ebből a kézből is kihullni látszok.
De itt tudtuk mind a ketten, hogy egyszer majd újra alá kell, hogy hulljak, bele a felkavart zavaros vízbe, ahol otthonom lesz az áthatolhatatlan sötét.
Megváltoztál.
Nem tudom és már nem is szeretném tudni, mi zajlik most le benned. Megértem, megértelek, de már nem akarok tudni róla.
Kiírtad magad belőlem, így lett ez az utolsó levél...
Fáj, de el kell köszönnöm tőled, immár visszavonhatatlanul.
Áldjon hát az én Istenem!

Sexepil: Jerusalem

Nem tudok mostanában írni, se sokat, se keveset, a legfőképpen pedig értelmeset nem.
Néha a kialakított kis világok képesek arra, hogy egyik percről a másikra dőljenek össze. Most éppen szedegetem a téglákat, a köveket, s próbálok valami újat építeni.
Kicsit olyan ez, mint gyerekkoromban az építőkockák, ugyanazokból a darabokból mindig mást lehet kihozni.
Most csak rakosgatom egymásra őket, aztán a végén kiderül, mi lesz belőle, palota, rozoga viskó, vagy áthatolhatatlan várfal...

Ma úgy döntöttem még egy szám erejéig "magyar zenei estet" tartok, ha már úgyis kifogytak belőlem a szavak...

Csak mert szép, mert most erre vágyom és mert kezdenek kifogyni belőlem a szavak...

Azt mondd meg Antoine, mi az a szerelem?
Azt mondom Desiré, egyfajta jégverem.
 

Jégverem, jégverem, jégverem,
életet adó pusztító étekem.

S azt mondd meg, mit jelent
ez a szó: félelem?

Valami érzés lesz,
ha jól emlékezem.

Mondunk mi itten, bizonyos szavakat,
s értelmük mindig csak bennünk szakad,

mint cérna, mit kihúzol varrás alól;
egy dal, mi semmiről sem szól.

Fehér köpenyben állatorvos apám
egy TSZ udvaron gumicsizmában, meg-megáll,
zsebében zsebpiszok és némaság,
ujjai nikotintól sárgák.

Az én apám '90-ben alászállt,
várta őt az alvilág.
Január eleje, hideg és búcsúzás,
elvitte őt a tüdőrák.

Fröccsöt ivott, mikor kocsmába járt,
hajában éreztem az ital szagát,
s párás tekintettel, ha megérkezett,
talán látott egy kisgyereket.

Ki én voltam, s ma is vagyok,
Meg-megállok, mint elátkozott vándorok,
s látom ahogy az én apám
zsebében zsebpiszokkal a TSZ udvaron áll.

And in my darkest hour
When I can find no light
My goals are out of sight
And nothing warms the night.
I close my eyes
And with such sweet surprise
I can be anywhere
I can be anything
I can be anyone
I can be anyone.

Évek óta van egy vers, ami egyfajta teszt számomra. Egy darabig megmutattam mindenkinek, akiből kedves(ebb) lett, aztán leszoktam róla. Volt akiből megrökönyödést váltott ki, volt aki csak annyit mondott: „aha”, volt aki egyszerűen kegyetlennek és szörnyűnek találta a sorokat, de úgy istenigazából nem érkezett meg azokhoz, akiket erre "érdemesnek" találtam. Úgyhogy be is fejeztem a tesztelgetést, megtartottam magamnak ezt a verset, azzal a reménnyel, hogy egyszer majd jön valaki, aki így fog…

A bátor jelentkezőre  még most  is várok  :-)...

Tilos csillagon

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

(Pilinszky)

Kisiklasz a kezeim közül, mint fehér papírlapon a betűk futsz tova; aztán az „l” hurkájával kicsit visszakanyarodsz, s mész tovább egy másik betűbe, talán épp egy „f”-be. Ahogy a sorok egyre jobban betöltik a papírt, úgy kerülsz messzebb tőlem.
Valami üres házban vagyok. A végrehajtók már elvitték a bútorzatot. Ülök a parkettán vállamat és fejemet a csupasz falnak vetem. Az ablak nyitva, beáramlik a nyár minden illata. Tegnap éjjel esett, mellettem egy üveg bor és egy pohár.
Csak ez maradt és az önmagát megadó ember nyugalma az összevisszaságban. Olyan ez, mint amikor megásatják veled a saját sírod, letérdelsz előtte és várod a tarkólövést. Üvöltenél, hogy: „Tedd már végre meg!” Közben arcodon verejtékcseppek, hallod ahogy kattan a ravasz. Gyilkosod még játszik veled, hatalma van feletted. Sikítanál, hogy még ne, mert élni akarsz, az ösztönök utolsó játékaként érzed, ahogy a félelemtől a vizelet végigcsorog combodon. A szemed behunyod, minden pillanat olyan valószínűtlennek tűnik; mintha egy film kockái peregnének. Kívülállóként látod a térdeplőt, látod az arcát, tudod, hogy te vagy, mégis minden olyan idegen.
Megrázom a fejem, s töltök magamnak még egy pohár bort. Csend van és üresség, lassú mozdulatok, tarkómon a fal hidege. Az ajtó is nyitva, bármikor kimehetnék, bárki bejöhetne…
Ülök a világ végén, lábam lógatom a semmibe, viharok dúlnak, a szél gondolataimat tépi, karom kitárva szembefordulok a fergeteggel és elmosolyodok.
Mim van, amit nem úgy kaptam? Mit tudsz hát elvinni még tőlem szél? Gyere hát, én a koldus, gazdagsággal telve nevetek rajtad…

Tegnap délután óta végre nálam Kisember, remélhetőleg jó darabig. Már rég volt itt, a nagyanyját majdnem egy éve látta utoljára...

Úgyhogy azt hiszem mostantól egy darabig offline üzemmódba váltok.

Furcsa álmom volt az éjjel. Öregember voltam, a 3. nagy világégés után, amit természetesen a szeretteim és én túléltünk. Volt egy unokám, aki odajött hozzám és megkérdezte, mi az a tánciskola és az internet, merthogy ezeket a szavakat hallotta más túlélőktől. Valami üres városi utcán álltunk. Az aszfalt gőzölgött, a romok között lehajtott fejű sugárfertőzött emberek keresgélték emlékeiket. Mintha egy új Mad Max film díszletébe csöppentem volna. A gyermek kérdezett én pedig megálltam, annyira valószínűtlen volt az egész. Itt vagyunk a pusztulás közepén és egy ilyen kérdést hallok. Mit is válaszolhatnék neki? Tánciskolába sosem jártam, hisz' kis faluban nőttem fel. Csak filmekből tudom elmondani neki, hogy pl. a '60-as években egy elterjedt közösségi érintkezési forma volt, ahol a fiatal testek szülői felügyelet nélkül érintkezhettek pillanatokra egy keringő, vagy tangó közben. Az internet pedig? Na ez már könnyebb, lógtam rajta eleget, amíg volt. Szóval az internet, az az, ami elszakít bennünket a való világtól.

Aztán felébredtem és biztos, ami biztos (ha netán valóra válik mégis ez a bolond álom) megnéztem gyorsan az interneten (sic!), mit is ír erről a két kifejezésről a Wikipédia. Tánciskola kifejezés nem volt.

A netről pedig ez állt:

Az internet egy nemzetközileg elterjedt, angol eredetű szó (internetwork). Magyarul annyit tesz: hálózatok hálózata. Az egész világot körülölelő számítógép-hálózat. Az internet egy olyan hatalmas rendszer, amely számítógép-hálózatokat fog össze. Ennek eredménye egyfajta kibertér, amely a valódi világ mellett alternatív teret biztosít. Az internet a számítógépek összekötéséből jött létre, hogy az egymástól teljesen különböző hálózatok egymással átlátszó módon tudjanak elektronikus leveleket cserélni, állományokat továbbítani. Az internet úgynevezett TCP/IP-alapú hálózat. Mivel ez a protokollkészlet több hálózatnak is alapja, ezért a globális hálózatot helyi hálózatok, intranetek, különböző távolsági hálózatok alkotják. Mindeközben az adatok a legkülönfélébb fizikai közegekben utazhatnak telefonvonalak, különböző hálózati kábelek vagy kommunikációs műholdak segítségével. Röviden szólva: az internet nem valami fizikai hálózat, hanem annak módja, ahogy az egymástól különböző hálózatokat összekötik avégből, hogy egymással kommunikálni tudjanak. Stb...

Én azért még szeretem a kommunikáció klasszikus formáit is és azt hiszem legközelebb valami könnyebbet vacsorázom...

Magyarul az őrültekháza híd. Na ma azon rohangásztam fel és alá. De így jár az, aki el mer menni egy nap szabira, miközben senki nem hajlandó megcsinálni helyette semmit...

Az autó szeli a kilométereket. Megint utazom. Megint Tőled hazafelé. Jó lett voln a még maradni... Az ablakok letekerve, már a nyár illata jön be rajtuk. Forróság van, a fény beeszi magát napszemüvegem alá, az út sárgán izzik. Búzamezők hajladoznak, pár hét múlva aratás. Eszembe jut, amikor a faluban gyerekként reggel elmentem otthonról és felkéredzkedtem az aratók teherautójára. Estére csapzottan és porosan értem haza, miközben néztem, hogyan ömlenek a kombájnok csövéből a platóra a magok. Villódznak a képek; az ölelések, a beszélgetések, hogy olvastál nekem valamit, hogy jó volt hallgatni Téged; a szerpentin, a séta a tó partján, egy másik pad... Minden kilométer messzebb és közelebb visz Hozzád. Csak magamnak mondom most: hiányzol. S nem akarom tudni miért. Lopott percek... Szépek és csak a mieink. Ennyi jutott? Jó, hogy ennyi juthat. Csapongok. Kellesz nekem, s talán én is kellek Neked. Miért és meddig? Most van itt, s nem érdekel a holnap. Az autóban szól a zene, nézem a tájat, s az arcodra gondolok. Mennyi minden van, amit nem lehet elmondani, amihez talán nem is kellenek a szavak. Csak két dologban vagyok biztos: jó Veled és újra hazafelé tartok Tőled...

... ha betartják úgy jó; ím' a zene:

Régebben írtam már, hogy nagyon szeretem Cseh Tamás zenéjét. Ma csak úgy eszembe jutott egy száma, aminek az az érdekessége, hogy a szövegét nem Bereményi Géza, hanem Csengey Dénes írta, aki a rendszerváltozásnál szűkebb pátriámban lett érdekes körülmények között öngyilkos...

Cseh Tamás: Anna

Három nap északi szélben,
vacogásokban, ostromokban.
Pulóveremben illatod.
Hova vezet ez!?
Na hiszen... Mi a fene lesz!?

Micsoda beteges, rákfrancos élet!
Én itt nézem, te meg ott nézed,
hogy hajol meg a szélnek
a jegenyénk,
s levele hova repül el.

Így szállok én is el nemsokára,
te pedig így hajolsz majd utána
annak a személyvonatnak,
melyen utazom
haza én, haza egyedül.

Aztán csallak egy évig a feleségemmel,
Te meg majd engem a szeretőddel.
Ebből áll ki az ősz meg a tél.
Csupa csavaros kibúvó.
Csupa csalatás.

De jövő ilyenkor hazamenőben,
megint az ablaknál szeles időben,
s pulóveremben illatod...
Ugye csakis így?
Ugye így? Ugye csakis így?

Így szállok, így hajolsz és így nézek.
Így mondom újból, hogy rákfrancos élet,
és így hajol majd meg újra a szélnek
az a jegenye, az az egy,
az a hülye fa, az az egy,
na, te hülye fa...

Emlékszel Ecsédi, mikor
Tüdőrákos hajnalokon
Öleltünk régi lányokat,
S hullámzott a Balaton?

Hazudtunk szerelmeket Miklós
Mellbimbókon gyöngyözött a vízcsepp
Öleltünk régi lányokat
Nekünk csak ez kellett, egy test.

Hátukba körmünk vájtuk,
S jött a kisfröccsök után
A magvavesztett ölelés
Félrészegen és sután.