Utazások az életnek nevezett hullámvasúton

Az autó szeli a kilométereket. Megint utazom. Megint Tőled hazafelé. Jó lett voln a még maradni... Az ablakok letekerve, már a nyár illata jön be rajtuk. Forróság van, a fény beeszi magát napszemüvegem alá, az út sárgán izzik. Búzamezők hajladoznak, pár hét múlva aratás. Eszembe jut, amikor a faluban gyerekként reggel elmentem otthonról és felkéredzkedtem az aratók teherautójára. Estére csapzottan és porosan értem haza, miközben néztem, hogyan ömlenek a kombájnok csövéből a platóra a magok. Villódznak a képek; az ölelések, a beszélgetések, hogy olvastál nekem valamit, hogy jó volt hallgatni Téged; a szerpentin, a séta a tó partján, egy másik pad... Minden kilométer messzebb és közelebb visz Hozzád. Csak magamnak mondom most: hiányzol. S nem akarom tudni miért. Lopott percek... Szépek és csak a mieink. Ennyi jutott? Jó, hogy ennyi juthat. Csapongok. Kellesz nekem, s talán én is kellek Neked. Miért és meddig? Most van itt, s nem érdekel a holnap. Az autóban szól a zene, nézem a tájat, s az arcodra gondolok. Mennyi minden van, amit nem lehet elmondani, amihez talán nem is kellenek a szavak. Csak két dologban vagyok biztos: jó Veled és újra hazafelé tartok Tőled...