Pillanatra megtorpant, felszegte a fejét és beleszagolt a levegőbe, úgy szimatolt, mint egy vad, ki megérzi a préda szagát. Ismerős volt neki az illat, amit érzett. Emlékek éledtek újra.
Eszébe jutott egy régi tavasz és egy régi nő. Imádta rajta ezt az illatot. Azóta is csak hozzá tudja kötni, bárkin is érzi meg.
Bolond tavasz volt, valahogy nem akart a nap kibújni a felhők közül. Ők sétáltak egy hídon, nézték a kavargó vizet, az iszaptól sötét hullámokat. Átölelte a lányt, szinte mint fuldokló kapaszkodott annak bőrkabátjába. Magához húzta, kezébe vette és dédelgette az arcát (akkoriban azt hitte, ez a leggyönyörűbb arc, amit valaha is látott), ujjai a lány tarkójára csúsztak a tétova felfedezés gyönyörével, majd megcsókolta. Talán ez volt a legszebb csók, amit eddig csókolt. Álltak a hídon, a szél hidegen borzolta hajukat, közben autók haladtak el mellettük, de őket csak az a pillanat érdekelte.
Az az egy pillanat, ami csak ott és akkor lehetett, ami magában hordozott valamit az örökkévalóból, amiben volt valami mennyei, amiben benne voltak a madarak szárnycsapásai a szürke égen, a kopár fák, amik sikítottak a tavasz után, a vágy, mi furcsa ívben feszíti meg a testet a hálószobák mélyén.
Ezek a gondolatok egy szempillantás alatt cikáztak végig az agyán. Az egész nem is volt más, mint egy pillanat, egy illat, ami hamar bele is olvadt az aszfalt bűzös lehelletébe, elkeveredve az emberek szagával, egy friss kenyérével, amit valaki nejlonszatyorban vitt haza, az utcasarkon álló virágosbódéból kiáramló kavalkáddal.
Orrából kizárta ezeket a szagokat, magába szívta még egyszer a parfüm távolodó illatát.
A régi lányok, gondolta. A feledés tüzére való keserédes emlékek....
Hazafelé kiült egy kocsma teraszára, kért egy sört, s nézte a gyöngyöző poharat, a habot, miközben belebámult az esti nap narancssárgájába.
Utolsó kommentek