A vizem, amit annyira szeretek.
Az aranyhíd csillogása, egy vitorlás a távolban.
Ugyanolyan meleg van, mint egy furcsa januári napon, amikor vele sétáltunk a parton. Boldogok voltunk? Azt hiszem igen.
Azóta ő már nincs. Sem nekem sem másnak. Épp ma egy hónapja, hogy elment.
Még mindig hiányzik.
Ülök a parton, s rá gondolok.
A vizem tiszta és acélkék. Látni lehet az alján a köveket. Csend van, s kell ez a csend most nekem. Fáradtnak érzem magam, a ráncok az arcomon, mintha mélyebbek lennének, mint egy éve. Csukott szempilláim a nap simogatja, a túlpart párába veszik.
A vizem.
Az otthonom, a menedékem, a kerékkötőm...
Utolsó kommentek