Ezer elmosódott arca volt a víznek, mint a benne élő vágynak, s mégis állandóságában kezdtek kirajzolódni ennek az arcnak azok a vonásai, amit mindig is látni szeretett volna.
A parton ült megint, nézte ahogy a nap megcsillan a hullámokon, s beléjük csíp. Sugarai megtörtek,  s visszapattantak a cseppekről a levegőbe, fel a kéklő égboltozatig. Pillanatról pillanatra változott minden, de a víz mégis ugyanaz maradt.
Hívogatta, halkan a fülébe súgta: „Gyere hadd öleljék át hűvös cseppjeim a vállad, hadd simogassák arcod! Ma is ugyanaz vagyok, mint holnap, mégis percről-percre változom. Nézd rajtam a reggeli gyöngyöket, nézd amikor feltámad a szél, s olyan szürke leszek, mint a felhők, amik az esőket hozzák! Nézz rám este, amikor testem vörösre festve búcsúzik a nap, nézz az éjjeleken, mikor úgy érzed, ha rálépsz az Ezüsthídra, akár a túlpartra is átgyalogolhatsz! Én vagyok a vágyad, arc nélkül ezer alakban és hangulatban; rólam álmodsz minden csatakos éjjelen. Gyere, s merítkezz meg bennem; én vagyok a tisztulás és a feledés!”
Csak ült és hallgatta a suttogást, nézte a fodrokból a homokba kirajzolódó arcokat. Levethette volna cipőjét, s nadrágszárát feltűrve engedhetett volna a hívó szónak.
Tudta, hogy megtehetné és a lelkében ott volt a bizonyosság, hogy újból és újból vissza fog jönni, s csak akkor gázol majd az ölelő hullámokba, amikor meglátja azt az egyetlen arcot...