Utazások az életnek nevezett hullámvasúton

Arról, hogy néha búcsút kell mondani útitársainknak

Vándorlásaid során mindig találkozol olyan emberekkel, akik sorsod meghatározó részévé lesznek valameddig, akikkel egy darabig közösen járjátok az utat.
Az ilyen találkozásokból születhet barátság, szerelem, vonzás és taszítás.
És mindig eljuttok egy olyan útkereszteződésig, ahol majd dönteni kell, ki melyik irányba indul tovább.
Ha bármelyikőtök is a külön út mellett dönt, ne sajnáld, így kell lennie, ez az élet örök és megváltoztathatatlan törvénye. Engedd el, hadd járhassa saját útját! Ints búcsút neki, s kövesd alakját, míg az el nem tűnik a hegygerinc mögött. Ha útitársad megérintette a lelked, fájjon picit a búcsúzás, de úgy köszönj el tőle, hogy ha egyszer majd egy más úton szembe jön veled, szívből köszönthessétek újra egymást.
Te pedig állj meg egy pillanatra. Nézz vissza a tájra, mit együtt barangoltatok be. Nézd az, utat, hol lábnyomotok láthatatlanul ottmarad, mégha el is mossa majd az eső. Emlékezz a közös barangolásokra, a beszélgetésekre, s ahogy volt útitársad mondta: nyiss ki a szívedben egy fiókot. Rakd bele a fákat, a bokrokat, az ég összes kékjét, az összes közös pillanatot. Aztán zárd be a fiókot. A kulcsát rejtsd egy kő alá, mielőtt továbbindulnál. Bár tudod, sosem jössz vissza, a kő mindörökre tiéd marad, csakúgy, mint minden fiókba zárt emlék .
Ha útitársad megérintette a lelked, fájjon a búcsúzás, de tovább kell menned. Tudd, hogy mindig várnak rád újabb utak, sorsok, útitársak. Vár rád még megannyi apró halál, s várhat rád eső után szivárvány is.
További utad során pedig meríts erőt abból, mit vándortársadtól kaptál.