Ülök az udvaron, Márait olvasom.
A sóról és a borsról ír, arról az évtizedről, amit 40 és 50 éves kora közt él meg az ember, mikor a haj feketéből őszre vált, mikor a borsból só lesz; s közben azon gondolkozom, hogy ezt az évtizedet már majdnem 20 éve élem kisebb-nagyobb lázadásokkal, levert felkelésekkel, eltaposott forradalmakkal.
Istenem! Ennyire öreg lenne a lelkem, vagy csak elfáradtam most és pihennem kellene?
Márai kegyetlen író; tisztán, már-már érzelmek nélkül, s mégis úgy írja le a képeket, hogy szinte látom őket, ha behunyom a szemem.
Újra látom a tovatűnt kedvesek arcát, újra a földön vagyok meggyötört testtel, s zavartan motyogom magam elé sorait: "Legalább vágytam az egészre, legalább akartam, az igazit, legalább ennyit értsetek és bocsássatok meg."
Már levetkőzhetek, messzire dobva minden örömet és fájdalmat, mert már szenvedtem. Minden el és el nem követett bűnömért elmondtam több ezer Miatyánkot. A lelkem sötét, mint a poklok legfeketébb bugyrai, s fehér, mint az első hó, mi belepi a vetést.
Só és bors, immár 20 éve...
Elbukok és felkelek, meghalok minden éjjel szobám fogvacogtató magányában, gyűlölöm a napot, s mégis várom, hogy reggelente feltűnjön a keleti égbolton. Még akkor is látom, ha felhők mögé rejtőzik, s könnyeivel sirat múltat és jövőt.
Utálom Márait.
Úgy érzem rólam, s engem ír meg. A csendet, az éter zajos süketségét, amikor adásszünet van a rádióban. Bukásokat, szerelmeket; a mindennapok halálát, s örömét...
Ha most szemben állhatnék Máraival, az arcába üvölteném: Gyűlöllek minden sorodért! Majd átölelném, s azt suttognám neki: Köszönöm, hogy olvashattalak!