Utazások az életnek nevezett hullámvasúton

Fiú és lány ülnek a padon egy parkban.
Távolság van már kettejük között, fizikális és lelki. Csak ülnek, nézik egymást fájó szemmel, s tudják ez az utolsó beszélgetés, nem lesz több, s nem lesz a viszontlátás öröme, mint régen.
Valami véget ért és megszakadt végérvényesen. Két szomorú arc tekint egymásra. A szemekben már vád sincs, csak a néma fájdalom, a beletörődés a megváltoztathatatlanba.
Valami elmúlt.
A fiú suta mozdulatain látszik, mindenénél jobban szereti a lányt, de tudja; el kell engednie. Eljött az idő, amit soha nem remélt, de mindig tudott.
S mégis egymásba kapaszkodnak valami iszonyatosan fájdalmas utolsó öleléssel.
Látszik a lány menne már. A fiú szemében megcsillan pár könnycsepp, némán, tétova simogatásokkal búcsúzkodik. Még magába szívja utoljára a lány illatát, ujjai még végigsimítanak a szeretett arcon...
Nem, ő nem akar búcsúzni, de mégis kell...
Aztán, mintha szél borzolná meg a nyári fák levelét, mintha jönne egy fuvallat, ami magával ragad minden álmot, vágyat és reményt, összeborzong, s megszólal:
"Az Isten verje meg, menj; nem akarom, hogy lásd a könnyeimet!"
A lány megkönnyebbül, feláll, s elindul. Nem néz vissza.
Csak a fiú tekintete követi, amíg alakja el nem tűnik szeme elől...