Utazások az életnek nevezett hullámvasúton

A zene mindig is sokat jelentett nekem. Sosem tudtam elviselni a csendet. Valaminek mindig szólnia kellett a háttérben. Hobo énekli a Rohadt rock and rollban:

"A zene szült engem, s a nemzedékem,
A zene az utolsó menedékem,
Tudom, hogy egyszer a zene öl meg,
Zenével adjanak vissza a földnek!"

Így voltam ezzel én is mindig.
Emlékszem, kb. 7-8 éves lehettem, amikor megvettem az első kazettámat a Skála Metróban valami osztálykiránduláson, ez volt a Képzelt riport. Akkoriban még közelharcot kellett folytatnom a bátyámmal, ha meg akartam hallgatni. Aztán megkaptam a leharcolt magnóját és jöttek a zenék megállíthatatlanul. Mindig csak teljes album érdekelt. Ha valamelyik előadótól megtetszett valami, jöhetett az egész lemez. Így szép lassan lett négyszázvalahány kazettám, komplett diszkográfiákkal, ritkaságokkal, néha futó bolondságokkal, amíg be nem köszöntött a CD korszak. Most már CD-ben is négyszáz felett vagyok, s újabban már nem egy albumot írok ki egy CD-re, hanem amennyi ráfér. Szóval iszonyatos mennyiségű zeném van, amik számát egyre csak növelem. Néha elgondolkozom, hol is van nekem ennyi időm a zenehallgatásra? Ez is az egyedüllét előnyei közé sorolható, bár nem venném rossz néven, ha néhanapján egy üveg bor és gyertyafény mellett valakivel összebújva lehetne hallgatni őket.