Komoly agyalás közepette vagyok mostanában.
6 éve váltam el, volt pár rövidebb-hosszabb történet az életemben, ahol sosem tudtam a kiindulópontomon változtatni. Márminthogy van egy házam a "vizem" mellett és nem mozdulok el onnan, mert jó az nekem. Fenéket jó! Csak leültem, s forogtam-forgok, mint vaddisznó a pocsolyában. 6 éve nem jutok sehova sem. Az ex nej anyagi emlékeit ledolgoztam egy ausztriai télen. Aztán újra kihívtak dolgozni, nagy ígéretekkel, az első nap kaptam is csak úgy 500 eurót a zsebembe, hogy isten hozott. Két és fél hónapot voltam kint. Az 500 eurón kívül még kaptam 300-at, (ez volt az utolsó, amit "munkaadóimtól" láttam, miközben a lakást én béreltem, stb.) tehát a megtakarított pénzem is odalett. Hazajöttem, amikor már nem volt mit ennem és eluntam az állandó hitegetést. Még nullán voltam, de nyár közepe volt, szóval találj munkát, ha tudsz. Sikerült október végéig feketén beszállnom valahova, de tiszta volt a felállás, ahogy felszáll az utolsó gép a reptérről október végén, megint munka nélkül maradok. Találtam egy hirdetést, üzletkötőt keresett egy német cég, de saját autóval. Az pedig nem volt. Lassan már pénz sem. Morbid, de anyám adott kölcsön a "halálkasszájából", (amit az idősek gyűjtögetnek a temetésükre) hogy autót vehessek. Aztán amikor megvolt a megfelelő időtartamú munkaviszony ugrás az első kölcsönbe, amiből visszaadtam neki, amivel tartoztam, én viszont elúsztam kb. a duplájával, mint amennyit rámhagyott az ex. És ezt az adóssághalmot görgetem magam előtt évek óta. Hol kevesebb, hol több (a kocsi viszi a pénzt rendesen, meg sajna meg is törtem egyszer). Tehát ott vagyok, ahol a part szakad. Itt a lehetőségeim adottak. 3 munkahelyből hozok össze annyit, ami elég a túléléshez. És ez szó szerint értendő. Hó vége felémár erőteljes gondolkodásba kell esnem, hogy 10 deka parizert vegyek az ebédemhez, vagy csak 8 szeletet a két zsömléhez. Mind a két másodállás bizonytalan. A vadászházban pl. ebben a hónapban csak 4 napot voltam, holott 10 kellene a "boldogságomhoz".
Szóval elég csehül állok...
A lakásom a bátyámmal közös, külön kellene szedni a közműveket, társasházzá nyilvánítani, stb. Ennek az anyagi vonzata kb. 3 milka lenne. Megint kölcsön? Menne jelzálogból, neki is indultam, mint bolond borjú az anyjának, aztán egy beszélgetés után másnapra el is felejtettem az egészet. 20 évre a nyakamba vennék egy szép törlesztőrészletet, igaz ezzel az egyéb kölcsöneimet is ki tudnám váltani, csak egyfelé kellene fizetnem, kb. ugyanennyit mint most. De ettől még eladhatatlan a családi házam. Ha valami történik anyámmal, (remélem nagyon sokára!) megint ott leszek ahol a part szakad. Ház van ugyan, de van kölcsön; van (már ha akkor is lesz) 3 munkahely, meg jó esély 40 évesen egy infarktusra. Kell ez nekem? Hát nem igazán.
Úgyhogy most két napja agyalok. Lehet, hogy jót tenne egy kis környezetváltozás, lehet hogy a hátamra kellene kapnom a csigaházamat és felkerekednem Júdapestre.
Mert hát ugye van egy ilyen nevű ország, meg van az ország maradéka. De, hogy őszinte legyek a hátam közepére sem kívánom, hogy odacuccoljak. Laktam már ott épp eleget, sosem éreztem magam jól. Most indulhatnék ott a nulláról, egy albérleti szobában, mert többre egyelőre nem futná. Ezek az ellenérvek, mert fő a pozitív beállítottság :-).
Amik mellette szólnak? Tökmindegy, hol vagyok egyedül, ott vagy a "vizem" mellett. Több munkalehetőség és nem annyiért, mint itt. Talán idővel előrébb is juthatnék, lehetne egy lepukkant lakásom kölcsönre persze, ami viszont bármikor eladható és fedezetként is szolgálhat a banknak. Persze ez nem egy év alatt realizálható. Végül, de nem utolsó sorban közelebb lehetnék Kisemberhez, a találkozásaink rendszeressé tudnának válni, talán tudnék neki pici lelkitámasz is lenni, vagy csak egyszerűen odafigyelni rá, amit szuperanyu nemigazán tesz. Pedig most lenne szükség rá, mert szeptembertől új suliba megy.
Szóval dilemmahegyek.
Maradni és meghalni, vagy menni és nem visszanézni.
Mit ne mondjak, nem könnyű döntés előtt állok...