A külső szemlélődő csak ennyit láthat: egy kék szemű kisgyerek áll egy kapualjban az üveg mögött integetve egy autóban ülő férfinak, aki visszainteget.

Láthatod a gyermek vagy a férfi szemében a fájdalmat, hogy nem tudják, mikor lehet a következő viszontlátás? Láthatod, hogy a gyermek a legszívesebben kinyitná azt az ajtót és ugrana vissza a kocsiba? Láthatod a férfiban a látszólag mosolygó arc mögött zokogó fájdalmat?

És mindketten tudják játszaniuk kell. Azt, hogy nem fáj a búcsú, hogy csak az elmúlt alig egy nap szépsége van bennük. Milyen iszonyatos játék ez! De játszaniuk kell. Felvenni azt a maszkot, ami mögé még az angyalok sem láthatnak be.

Igen, a fájdalom csak a nap végén szobájuk magányában jöhet elő, ahol már nem látja őket senki sem a sötétben.

Ott feltörhet belőlük a zokogás.

Akkor talán még Isten is másfelé néz...