Tegnap találtam egy blogot, ami egy fiatal értelmiségi házaspár kálváriájáról szól. Az ajánlóban rájuk lehet kattintani. Ami megdöbbentett, hogy miközben ők szerintem csak sima tényfeltárást végeznek és elmesélik a saját történetüket, nagyon sok agyilag zoknitól kapnak mocskolódó bejegyzéseket. Valahol az én helyzetem sem egyszerűbb, mint az övék, nagyon kevesen is tudnak erről, mert nem szeretek panaszkodni, de most úgy érzem, ha már mindenki bevallja, sőt trendi bevallani, hogy pl. ő bizony buzi, eljött az én coming outom ideje is szegénység terén:

10 évig dolgoztam egy olyan munkahelyen, ahol az első hét évben nagyon szépen kerestem. Akkoriban ész nélkül éltem, megtehettem szinte mindent, éltem is vele. Mindig megtaláltam azokat az embereket, akikre azt költöttem el, amit magamra is megtehettem volna. Aztán ahogy komolyodtam, úgy lett kevesebb a pénz is, ill. családot alapítottam, az ex-kedves pedig azt is elköltötte, ami nem volt. Ekkoriban azonban még nem voltak adósságaim. Aztán munkahelyet váltottam és kb. az 1/3-adáért kezdtem el annak dolgozni, amit előtte kerestem, csak hogy a fiammal lehessek. Ex az életviteléhez szükséges aprópénzt előteremtette a szüleiből, meg abból, hogy megcsinálta a szart, amit csak kölcsönből lehetett lerendezni, utána pedig kirakott és közölte, hogy ő szegény, nem tudja a kölcsönt fizetni. Elhoztam 7 évet 3 sporttáskában, meg párszázezer ft adósságot magammal. Már érdemes volt házasodni :-).
Ekkoriban váltottam újra melóhelyet, ill. albérletbe költöztem. A munkahely jónak tűnt, úgy számoltam, kb. 1-2 év alatt letudom az ex által rámhagyott anyagi emlékeket. Keményen kellett fognom magam. Mindez volt 2002-ben és bizony a napi kajámra volt 200 ft-om. Ezt is megoldottam, mert ha már penészes volt a kenyér, levágtam a héját és ettem a belét. A váltás nem jött be, valaki utánamnyúlt (azóta sincs csak sejtésem, ki lehetett) és költöznöm kellett. Szerencsére volt egy -a szülők által az én nevemre épített ház- ahova menni tudtam és ahol azóta is vagyok. Kb. 2 évig tengtem-lengtem, tologattam a kölcsönöket magam előtt, aztán meghomályosodtam, bevállaltam egy téli szezont Ausztriában, aminek az lett az eredménye, hogy nemcsak nullára futottam, hanem maradt is szépen pénzem. Ez a tél talán egyszer még megér majd egy másik bejegyzést. Hazajöttem, egy hónapon belül visszahívtak Ausztriába mesés ígérettel. Én zsebrevágtam a megmaradt pénzem, összepakoltam a sporttáskáimat és útra keltem. Ahogy megérkeztem, a kezembe nyomtak 500 eurót, hogy Isten hozott. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó pénz, amit látni fogok. 2 és fél hónap után, amikor elfogyott a pénzem (lakásbérlet, kaja, stb.) az utolsó filléreimmel a zsebemben (ez volt nyár közepén) hazajöttem, de még mindig nem voltam mínuszban, sőt áthidalásként találtam egy egész tűrhető állást, igaz feketén és úgy, hogy tudtam, csak október végéig tart. Úgyhogy más után kellett néznem. Mivel kicsit ugatok külföldiül, egy német céghez mentem üzletkötőnek, ahol a beugró egy saját kocsi volt. Sokat nem tudtam gondolkozni, bele kellett ugranom. A morbid az egészben, hogy anyám adta oda a temetésére összegyűjtött pénzt, amit később, amikor már adott a bank, tudtam visszaadni nekem.
És ezt az adósságot görgetem magam előtt a mai napig is. Nem akarok nagyon a részletekbe belemenni, de próbálok küzdeni a talponmaradásért. Amikor van rá lehetőségem, dolgozom a rendes melóhelyem mellett éjjel is, elvállalok mindent, amit csak lehet.
Ha nem is dióhéjban, hát ennyi. Nem azért írtam le, mert sajnálni kellene miatta, vagy szánni engem. Csak a fő vonalakat írtam le, vannak még mellékvagányok, amiket nem részleteztem. Sokmindenben én voltam a hülye. Tudom, hogy sokan még nehezebben élnek, mint én.
De ez is én vagyok, a fene vigye el...