Vádollak bennetek!-mondta az egymás mellé helyezett köveknek; mindegyikük egy-egy név volt.

Először is vádollak bennetek, hogy ösztöneitekkel megkívántatok, s ahogy vulvátok nedves lett, fogaitokkal beletéptetek a szívembe, amit mellkasom felhasítva tenyeretekbe rejtettem. Aztán az extázis után a tükörbe nézve elborzadtatok vértől csillogó ajkaitok láttán. Talán még azt az apró húsdarabot is felöklendeztétek, amit előtte gyönyörrel forgattatok szátokban.

Vádollak bennetek, mert a vágy vadállatokat nevelt belőletek, s karmotok úgy vájtátok vállam gödrébe, hogy a fájdalom vörösen izzó patakokban folyt végig gerincemen, egészen ágyékom remegéséig, mielőtt forró és lüktető barlangotoknak adtam volna magom!

Vádollak bennetek, mert csak a húsra és egy testre voltatok éhesek, s közben észre sem vettétek, talán nem is akartátok, hogy felzabáljátok lelkem!

S bűnös vagyok én is, mert hagytam, hogy megtegyétek.

Azt hittem megváltást kapok a hálószobák mélyén, miközben ringó melleiteket figyeltem, a sziklák között, hátam a hideg kőnek vetve, férfiasságomra fonódó ajkatok nézve.

Bűnös vagyok, mert mert mindőtök megkaphatott, mert reméltem, hogy éhségtek által csillapodik vágyam, miközben derekatokba kapaszkodva ütemesen mozogtam minden fehér villanásig.

S most értetek vezeklek lelkem ürességével...

Oh Isten! Ha hallod szavam, adj kérlek megváltást! Ne egy éjszakát, ne perceket, ne kendőbe törölt utolsó cseppeket; szent ölelkezéseket adj nekem! Olyanokat, hol a homlok verejtékcseppjei, nem megvérezve hullanak a meredő mellbimbókra! Adj egy ajkat, rózsaszín csókokkal, mely letörli rólam a gyalázatot és kisimítja fáradt arcom ráncait! Adj egy kezet, mely szeretettől teljesen simít végig mellkasomon és combom belső felén! Adj egy arcot, kiben saját tükörképemet láthatom, amint alázatosan lehunyja szemét, mert tudja bocsánatot nyert Nálad! Angyalhajat adj, miben ujjam matatása olyan zörej lesz, mint mikor a reggeli szél rezegteti a harmattól nedves fűszálakat!

Adj egy lelket! Fáradt legyen és beteg, mit az enyém, hogy aztán egymásba öltözve úgy térhessenek immár együtt vissza otthonukba, mint megtört hadirokkantak; fülükben a halálhörgések hangjával, orrukban a megperzselt hús szagával, hogy ott aztán fogvacogva összebújhassanak a kitört ablakú szobában!

Térdre hullottam előtted Isten! A kezeim kitártam, fáradt vagyok és gyenge; kegyelmedre várok.

A megvádolt kövek közül kezébe vette az elsőt, majd határozott mozdulattal egyenként a vízbe hajította őket. Azok hangtalanul süllyedtek alá, az ítélet meghozatott, a többi már a víz dolga.

Az utolsó kavicsnál megállt, azt a homokos parton hagyta sorsára. A furcsa formájú kövön egy pillanatra megcsillant a napfény, de ő ezt már nem látta, mert elindult. Nem érdekelte merre megy. Csak annyit tudott, hogy most indulnia kell, hogy egyszer talán pihenni térhet, fejét egy oltalmazó ölbe hajtva.

Talán épp egy olyan hajnalon, amikor a szél újra végigsimítja a harmattól nedves fűszálakat...