Pár hete megint szakítottam az elveimmel. Miután konzekvensen töröltem magam a társkeresőből, (mivel elegem lett a sok besavanyodott Arankából) a lehetőségek korlátozott volta miatt visszaregeltem máshova.
Keresgettem a potenciális jelöltek között és azt hittem déja vu-m van.
Ha jól emlékezem, Rejtőnél azt kérdezték, hogy ez a betegség halálos-e.
Az arcok ugyanazok, sokan közülük -persze én is- már évek óta. Nézegettem a lányok képeit, jó pár helyen cickó kirava, tobzódnak az erotikus fehérneműk, már csak a "dugni akarok" felirat hiányzik.
Szegény tündérek aztán meg csodálkoznak, hogy a végén egy -jobb esetben többé-kevésbé jól sikerült- éjszaka jut nekik. Igaz ez is valami. PH érték lerendezve, a Duracell elemnek is jól esik a kis pihenés néha...
És erről szól az egész. Mindkét nem többsége csak ezt akarja. Természetesen az elfogadott társadalmi normatíváknak megfelelően: a férfi minél több nőt hág meg, annál nagyobb bika; a nő pedig kénytelen társkeresésnek álcázni ilyen irányú vágyait, különben lebüdöskurvázzák.
Voltak olyanok az életemben, akik be merték vallani, hogy bizony nem akarnak ennél többet. Mivel akkor én sem akartam mást, becsültem az őszinteséget, nem voltak felesleges szólamok, nagy szavak, be nem teljesített ígéretek, hanem csak kellemes és felszabadult percek, miközben a szívem mélyén többre vágytam, vagy tartottam érdemesnek magam.
Aztán ódákat tudnék regélni a képcsere utáni eltűnésekről. Rendben van, hogy nem ilyen lovat akar a drága lélek, de mivel már nem tizenéves az emberfia, meg lehet ezt is úgy írni, hogy az értelmesebbje meg is értse. Kétségkívül egyszerűbb válasz a nem válasz, de szerintem a "nem" válasz inkább válasz.
Képtelenek vagyunk bármiféle kompromisszumra. Látunk egy képet, s ha azon nem a herceg van és nem is fehér lovon, már baromira nem tud érdekelni bennünket mögötte az ember. Aztán továbblépünk, hisz a sok kiéhezett ott áll szépen sorjában, mint nyers hús a piacon. Mindig van, ami pirosabb és ínycsiklandozóbbnak tűnik annál, amit éppen nézünk. Csak azt nem tudhatjuk, hogy az a szép piros husika nem lett-e éppen már ötször lemosva ecettel, mert már bűzlött.
Nagy a választék, s közben elfelejtjük a legelemibb dolgokat. iIyen értelmetlen szavakat, mint pl.: lélek, benső, ember. Nem érdekel bennünket. Döntünk egy kép, netán pár mondat alapján, aztán ha sikeresen mellényúltunk megint, másnap újra kimegyünk a piacra és más hentesnél vásárolunk.
Láthatod egy kép alapján az embert? Látod a gesztusait, hallod a hangját, ismerheted a gondolatait? Ugyanúgy nem tapogathatod meg, mint a húst.
Ebben a hülye fogyasztói társadalomnak nevezett, ingerekkel teli valamiben egyre jobban kivész belőlünk a másik megismerésének vágya. Nincs, nem akarjuk, hogy legyen rá időnk, hogy megismerjünk, megtapasztaljunk, s netán idővel meg is szeressünk valakit pusztán azért, aki.
Megyünk tovább, tarisznyánkban a balsikerekkel, egyre jobban megkeseredve.
S közben nem jövünk rá, hogy saját magunk vagyunk azok, akik semmit sem teszünk a boldogságért.
Talán már a szó jelentését is inkább a Wikipédián keressük, mint magunkban...

P.S.: Kíváncsi voltam és megnéztem, nincs ilyen szócikk :-).