Kisiklasz a kezeim közül, mint fehér papírlapon a betűk futsz tova; aztán az „l” hurkájával kicsit visszakanyarodsz, s mész tovább egy másik betűbe, talán épp egy „f”-be. Ahogy a sorok egyre jobban betöltik a papírt, úgy kerülsz messzebb tőlem.
Valami üres házban vagyok. A végrehajtók már elvitték a bútorzatot. Ülök a parkettán vállamat és fejemet a csupasz falnak vetem. Az ablak nyitva, beáramlik a nyár minden illata. Tegnap éjjel esett, mellettem egy üveg bor és egy pohár.
Csak ez maradt és az önmagát megadó ember nyugalma az összevisszaságban. Olyan ez, mint amikor megásatják veled a saját sírod, letérdelsz előtte és várod a tarkólövést. Üvöltenél, hogy: „Tedd már végre meg!” Közben arcodon verejtékcseppek, hallod ahogy kattan a ravasz. Gyilkosod még játszik veled, hatalma van feletted. Sikítanál, hogy még ne, mert élni akarsz, az ösztönök utolsó játékaként érzed, ahogy a félelemtől a vizelet végigcsorog combodon. A szemed behunyod, minden pillanat olyan valószínűtlennek tűnik; mintha egy film kockái peregnének. Kívülállóként látod a térdeplőt, látod az arcát, tudod, hogy te vagy, mégis minden olyan idegen.
Megrázom a fejem, s töltök magamnak még egy pohár bort. Csend van és üresség, lassú mozdulatok, tarkómon a fal hidege. Az ajtó is nyitva, bármikor kimehetnék, bárki bejöhetne…
Ülök a világ végén, lábam lógatom a semmibe, viharok dúlnak, a szél gondolataimat tépi, karom kitárva szembefordulok a fergeteggel és elmosolyodok.
Mim van, amit nem úgy kaptam? Mit tudsz hát elvinni még tőlem szél? Gyere hát, én a koldus, gazdagsággal telve nevetek rajtad…