Lehúzni a gyűrűt, az órát, mellékes mozdulattal, szórakozottan eldobni mindent, amit az életben gyűjtöttünk, őriztünk és cipeltünk, hallani még a világ hangjait, de már félig csukott szemekkel, mint aki nagyon hosszú vándorlás után az idegen fogadóban pihenni tér, hallani a világot, de csak úgy, mint a vándor az idegen város zörejét, a városét, melyhez nincs igazi köze többé, melynek öröme és kétségbeesése, paráznasága és erénye, jogrendszere és tilalmai nem érintik őt, a pihenni térőt, az átutazót, az idegent, lehúzni a gyűrűt, az órát, lassan elejteni mindent, amiről azt hittük, hogy nem tudunk élni nélküle, elfelejteni a becsvágyat, a gőgöt, a kéj szomjúságát, a munka feszültségét, elfelejteni kedveseink arcát, ahogy az elalvó elfelejti a nappal ábráit, hallani még a világot, de már nem figyelni oda, emlékezni még, de már mosolyogni, mert nem fáj, lehúzni a gyűrűt, az órát, a ruhákat, a címeket, a feladatokat, eldobni a testet is, ezt a kopott és gyanús szövetet, eloltani minden fényt, egyedül lenni, már nem is dideregni, elaludni, aludni.
(Márai)
Utolsó kommentek