Egy kolléganőm, aki a cégben az importért volt felelős még tavaly decemberben felmondott, mert az egyik csomagküldő cég reptéri bázisán négy órában kapott annyi fizetést, amit a mi főnökünk 9-ben bírt neki fizetni. Rendes volt, vállalta, hogy amíg nem találunk helyette mást, visszajön négy órában, ill. segít majd betanítani az utódot. Elindult hát a munkaerőkeresés. Az első körben jelentkeztek vagy húszan, hetet lehetett közülük behívni elbeszélgetésre, a többi hulladék volt. A hétből végül is egy ember maradt talpon, neki meg nem tudtunk annyit fizetni, amennyit kért. Ebben csak annyi volt a meglepő, hogy a fiatal srác kb. 1 évvel ezelőtt, amikor még máshol dolgoztam, jelentkezett oda is, ott is a pénzen bukott meg a dolog, ő azóta sem helyezkedett el. Vagyis elképzelések vannak, addig meg, amíg össze nem jön, anyukáék eltartanak. Érdekes hozzáállás...
Második kör, kb. 15 jelentkező. Itt már kevésbé válogattam, viszonylag későn tudtam visszajelezni a szóba jöhetőknek. Behívtam őket elbeszélgetésre, ők is heten voltak. A hétből eljött egy, kettő visszajelzett, hogy már nem aktuális, a fennmaradó négy annyi fáradságot sem vett, hogy felvegye a telefont, vagy visszaírjon az emilre. Kicsit kezdett eldurranni az agyam és elgondolkoztam, akar-e valaki egyáltalán dolgozni? Sírni azt tud a szájuk, hogy nem találnak melót, fizetési elképzeléseik azok vannak, de dolgozni? Megértem persze, hogy mindenki szeretne sokat keresni kevés munkával, csak közben azt nem veszik tudomásul, hogy "vidéken" (de utálom ezt a szót, megint a két ország : Júdapest és a maradék...) vagyunk, ahol más fizetési viszonyok vannak. A cégünk folyamatosan fejlődik, ergo ha valaki elindul ott, hogy bevállalja az elején kevesebbért, lehet lehetősége az előremenetelre. Ha csak magamból indulok ki, alig egy év alatt a főnök jobbkeze lettem, a fizetésem kb. 20%-ot nőtt. Nem mintha így is túl lennék fizetve, írtam már, hogy még két másodállást kell vállalnom a boldoguláshoz. Sok a meló, nagyon sok. Káosz is van rendesen, de közel 37 évesen én inkább azt tudom már nézni, hogy van valami biztos, amire hónapról-hónapra számíthatok.
Közben a csomagküldő cég bázisa, amit alig egy éve avattak párszáz millióért felépítve, nagy csinadrattával, bezár mert nem rentábilis. Ergo: kolléganőm új melóhely után nézett, ahol bejelentve, "mezei" eladóként már a próbaidő alatt többet fog kapni, mint nálunk külkeresként.
Jött tehát a harmadik hirdetési kör. Eddig három jelentkezővel, akik szóba sem jönnek, mert vagy olyan messze laknak, hogy nem tudják megoldani a bejárást, vagy olyan elképzeléseik vannak a fizetés terén, amik irreálisak jelenleg.
Mi marad? A pénzügyesünk és a marketingesünk segítségével átalakulok irodavezetőből és nagykeresből külkeressé, próbáljuk menteni a menthetőt és gyúrok az infarktusomra, miközben bízok benne, hogy lesz valaki, aki tisztában van a helyi bérekkel és netán még dolgozni is akar.
Ja meg persze füstölgök, szóban; elkísérve napi másfél doboz cigivel.
Második kör, kb. 15 jelentkező. Itt már kevésbé válogattam, viszonylag későn tudtam visszajelezni a szóba jöhetőknek. Behívtam őket elbeszélgetésre, ők is heten voltak. A hétből eljött egy, kettő visszajelzett, hogy már nem aktuális, a fennmaradó négy annyi fáradságot sem vett, hogy felvegye a telefont, vagy visszaírjon az emilre. Kicsit kezdett eldurranni az agyam és elgondolkoztam, akar-e valaki egyáltalán dolgozni? Sírni azt tud a szájuk, hogy nem találnak melót, fizetési elképzeléseik azok vannak, de dolgozni? Megértem persze, hogy mindenki szeretne sokat keresni kevés munkával, csak közben azt nem veszik tudomásul, hogy "vidéken" (de utálom ezt a szót, megint a két ország : Júdapest és a maradék...) vagyunk, ahol más fizetési viszonyok vannak. A cégünk folyamatosan fejlődik, ergo ha valaki elindul ott, hogy bevállalja az elején kevesebbért, lehet lehetősége az előremenetelre. Ha csak magamból indulok ki, alig egy év alatt a főnök jobbkeze lettem, a fizetésem kb. 20%-ot nőtt. Nem mintha így is túl lennék fizetve, írtam már, hogy még két másodállást kell vállalnom a boldoguláshoz. Sok a meló, nagyon sok. Káosz is van rendesen, de közel 37 évesen én inkább azt tudom már nézni, hogy van valami biztos, amire hónapról-hónapra számíthatok.
Közben a csomagküldő cég bázisa, amit alig egy éve avattak párszáz millióért felépítve, nagy csinadrattával, bezár mert nem rentábilis. Ergo: kolléganőm új melóhely után nézett, ahol bejelentve, "mezei" eladóként már a próbaidő alatt többet fog kapni, mint nálunk külkeresként.
Jött tehát a harmadik hirdetési kör. Eddig három jelentkezővel, akik szóba sem jönnek, mert vagy olyan messze laknak, hogy nem tudják megoldani a bejárást, vagy olyan elképzeléseik vannak a fizetés terén, amik irreálisak jelenleg.
Mi marad? A pénzügyesünk és a marketingesünk segítségével átalakulok irodavezetőből és nagykeresből külkeressé, próbáljuk menteni a menthetőt és gyúrok az infarktusomra, miközben bízok benne, hogy lesz valaki, aki tisztában van a helyi bérekkel és netán még dolgozni is akar.
Ja meg persze füstölgök, szóban; elkísérve napi másfél doboz cigivel.
Utolsó kommentek