... csak pár maszkot viselek, s a festék arcomról estére lepereg. Az igazi arcom csak Valaki és szobám magánya láthatja. Napközben játszok, boldog embert, dühöset, elfoglaltat, magabiztosat; amit éppen a helyzet megkíván. Mert -közhely bár-, de játszani kell. Játszanod kell, miközben az igazi arcod nem mutathatod meg szinte senkinek. Érdekes színdarab ez, minden egyes perc rögtönzésre kényszerít. Mindenkivel másképp kell játszanod, s magadnak kell rájönni, kinek melyik maszkot kell arcodra rakni. Ha gyenge vagy az élet nevű rendező kiír a színdarabból. Nem maradhatsz többet főszereplő, bármennyire is annak szeretnéd tudni magad, csak statisztaszerep jut neked.
Mi is vagyok hát én ebben a színdarabban? Néha a király, ki elvesztette koronáját, néha Hamlet, atyja koponyájával a kezében, néha szárnyaszegett veréb, néha a hősszerelmes, néha a titkos szerető. De legfőképp Pierrot, vagy udvari bolond szeretek lenni. A sírós-nevetős bohóc. Játszom, s csak  te döntheted el, melyik arcomat fordítom feléd. Az udvari bolondnak pedig mindent szabad. Következmények nélkül játszhat az egész királyi udvarral, bolondozhat, kifigurázhat mindent és mindenkit. Nem büntetik, mert ő bolond. A csörgősipkával a fején ugrándozhat nagyurak és szolgák között, míg ők csak nevetnek rajta, mert azt hiszik bolond. Csak ő tudja, hogy nem az, bolondságával álcázza őszinteségét, amiért más körülmények között talán fejét vennék. S mindig van néhány ember, aki tudja ki is ő igazából. Ezekkel az emberekkel jó játszani; bolondozni. Aztán este, amikor elcsitul a zaj, a bolond is leveti csörgősipkáját, Pierrot lemossa arcáról a mosolyt és a könnycseppeket, a tükörben megnézi igazi arcát, elpihen örömmel és fájdalmakkal a szívében, s készül a következő napra, mert tudja; újra játszania kell...