Vezetek. Úton vagyok, hazafelé Tőled. Kilométerről kilométerre messzebb a tegnapi csodáktól, amiket megélhettem. Érzem a repceföldek illatát, az akácé is belopódzik az ablakon. Az úton még a tegnapi eső nyoma.
Emlékszel? Bent ültünk az autóban és vártuk, hogy elálljon, vagy azt vártuk, hogy szakadjon még, s ölelhessük egymást? Csókjaink nyomán az ablakok bepárásodtak, nem láthattak be az illetéktelen szemek, nem láthatta senki sem, ahogy öleljük egymást. Aztán Te rajzoltál valamit az üvegre, majd egy szívet, s letörölted...
S közben öleltük egymást és csókolóztunk. Nem volt helye a szavaknak, minden némán volt gyönyörű...
S a szobára emlékszel? Ahogy forrtak a vágyak, s tudtuk, nem szabad? S mégis... Mégis megtettük, s mégsem... Ez volt a mi játékunk, az álmok, mik valóra válhattak...
Tudod, folyamatosan gondolkozom. Minden egyes perc filmkockaként villan a szemembe. Az idősíkok váltakoznak, hol azt látom, amikor megláttalak az utcán és tudtam, s akartam, de nem volt szabad, hol az  első lopott csókokat a padon, amikor átkaroltalak. A nyakad. A szemed, a csókjaid ízét...
Visszavágyom Veled a völgyedbe... A kis tóhoz, hallani akarom a csobogást, ahogy belezuhan a patak vize. Veled akarok újra ülni a padon, dacolva minden veszéllyel, nem érdekelve, hogy hol vannak a határok, érezni akarlak újra. A bőrödet bőrömön, fogni akarom a kezed...
Tudod, hiányzol, pedig alig pár órája kellett elengednelek, s csak Isten a tudhatója, meddig...
Annyira lehetetlen és mégis lehetséges ez az egész. Álmok, valóság, mit szavak sosem fognak tudni visszaadni...
A tegnap kettőnké volt. Mintha megszűnt volna percekre, órákra, a külvilág. A zajok elcsitultak, mintha valami ős-csendben csak mi lettünk volna a világban. Két túlélő, kinek csendben ölelkezik a lelke...
Eddigi életem leggyönyörűbb napját köszönhetem Neked!
Nem, ezt sem lehet szavakkal elmondani. Hogyan lehet arról beszélni, amikor Valakiből Ő lesz, amikor megállíthatatlanul áramlik a vér minden porcikádban, amikor ott van, hogy ez tiltott, de mégis akarod, akarom; akarjuk; akartuk...
Johnny Cash-t hallgatok, miközben próbálom megfogalmazni azt, amit nem lehet. Tőled kaptam, ha a CD-re nézek, ott vagy benne. Minden, mi volt tegnap, a csoda, az álmok, az ábrándozások, a nevetésed, a mosolygós-barna szemed.
Tudod, nekem ez a valóra vált álom, olyan álom marad, amit tovább álmodhatunk, szobánk mélyén, ha ránkborul a sötét, de talán újra álmodhatjuk ébren is majd egyszer...
Hálás vagyok a sorsnak érted, bármeddig is tarthat a csoda!
Valakiből Ő lettél, az ÉKT-m; érzés, ajándék, mi ölelőn körbefon...