Érdekes gondolatok cikáznak ma a fejemben. Derült égből lett hirtelen egy játszópajtásom. S most nem tudom, meddig játék a játék? Mi is egyáltalán a játék? Évődések, kavargó gondolatok, lelkiismeretfurdalások, ha néha megszegjük ennek a játéknak a saját magunk által felállított szabályait. S be kell vallanom, élvezem, ha néha feszegetjük a határokat, ha át-átlépünk azokon a határokon, ha ismeretlen és tiltott területre lépünk, ha felrúgjuk a játékszabályokat, s úgy játszunk, ahogy azt pillanatnyi hangulatunk, érzéseink akarják. Szép ez a játék. Ígéretek és kötelezettségek nélküli. Talán ez a legfőbb szabálya. Bármikor, bármelyikünk mondhatja, ennyi volt, eddig tartott. Épp ezért kicsit "sírós" is ez a játék. Benne van minden egyes pillanatában a nincs tovább, de ugyanúgy az is, hogy nagyon sokáig tart majd. Érdekes játék ez, kicsit mintha magunkat, a gondolatainkat, az érzéseinket tesztelgetnénk benne. Félelmetes ez a játék. Gyönyörű ez a játék, pont amiatt a bizonyos ígéretek és kötelezettségek miatt jó ennyire játszani. Van benne valami megmagyarázhatatlan, valami megfoghatatlan, valami gyermeki, mint mikor ismerkedünk a játékokkal. Kezünkbe vesszük azt nyiladozó értelmünkkel, forgatjuk, aztán szép lassan kezdünk rájönni, hogyan kell használni azt a játékot. Aztán, amikor ezt meguntuk, újabb értelmet adunk a játéknak, másképp kezdjük el használni. S így lehet egy játéknak egyszerre több célja, "felhasználási módja". Jó játszani, szeretek játszani, visszahozza kiskori énemet, egy olyan játszópajtással, aki nem kér, nem követeli magának a játékot, nem veszi ki azt a kezedből, nem sajátítja ki, hogy az csak az övé; akivel csak játszunk mi felnőttek; gyermeki örömmel...