Lassan hajnalodik, az ég szürke, a szél fúj, mintha megint magával akarna repíteni. Nemrég értem haza egy rendezvényről, ahol dolgoztam. Nem vagyok fáradt, az agyam jár, próbálja mozgatni azta megmaradt 3 agysejtet, amivel még rendelkezem. Megleptek a kommentek az utolsó bejegyzésemhez, köszönöm mindenkinek!
A kulcsot, amivel bezártam a szívem, nem mély kútba dobom, hanem ugyanoda rejtem el, a szívembe, keresse meg valaki, ha lesz hozzá bátorsága.
Legjobban tulipan bejegyzése gondolkodtatott el.
Valóban, mi van olyankor, ha nekem "csak" ennyi a feladatom, hogy megajándékozzak jelenlétemmel bizonyos embereket ideig-óráig? Lehet, hogy engem ennyire "jelöltek ki"? Lehet, hogy csak én vagyok az, aki ez ellen évtizedek óta hevesen tiltakozik és nem akar a tényekről tudomást venni? Nem tudom, ha így van, valóban megfoghatatlan ez az ajándék. Pilinszky így ír erről a szerelemmel kapcsolatban így:

Parafrázis

Mindenki táplálékaként,
ahogy már írva van,
adom, mint élő eledelt,
a világnak magam.

Mert minden élő egyedűl
az elevenre éhes,
lehet a legjobb szeretőd,
végül is összevérez.

Csak hányódom hát ágyamon
és beléreszketek,
hogy kikkel is zabáltatom
a szívverésemet!

Miféle vályu ez az ágy,
ugyan miféle vályú?
S mi odalök, micsoda vágy,
tündöklő tisztaságú!

Szünetlen érkező szivem
hogy falja föl a horda!
Eleven táplálék vagyok
dadogva és dobogva.

Eleven étketek vagyok
szünetlen és egészen;
emésszétek föl lényegem,
hogy éhségtek megértsem.

Mert aki végkép senkié,
az mindenki falatja.
Pusztíts hát szörnyű szerelem.
Ölj meg. Ne hagyj magamra.