Bolond hadvezér az, ki az ütközetek előtt lecsatolja vértjét és így áll a seregek élére. Tálcán kínálja életét és elvész az első kardcsapás által. Ugyanilyen bolondság emberekben bízni, hisz' ilyenkor ugyanezt teszed. Magad mellé dobod a pajzsot, jobbot nyújtasz valakinek, akiről csak sejtheted, hogy megérdemli bizalmad. Lehet, hogy úgy gondolod, igen, mivel a bizalmad elnyerése ennél az embernél egy folyamat eredménye volt. Ha így történt, s ő úgy nyújt kezet, hogy közben szemedbe néz, biztonságban érezheted magad mellette.
Azonban mi vágyunk mások bizalmára, ezért hajlamosak vagyunk arra, hogy azt az első szembejövőnek ajándékozzuk, úgy hogy a megfontoltság egy szikrája sincs bennünk. Aztán persze csodálkozunk, hogy belénk döfik a kést. Valami furcsa és meglepett pillantással konstatáljuk a szúró fájdalmat, amikor az eléri a szívburkot. Hátranézünk, látjuk "bizalmasunk" szemében a gyilkos örömöt, ami nem más, mint az ő fájdalma, mert vele is elbántak régebben így. Ő bosszút áll, mi megpróbáljuk kihúzni a kést, mert azért halálos sebet mégsem ejtett rajtunk, de ez a seb vérzik és sokáig fájni fog. Minél többször sebződünk meg, annál nehezebb az esélye, hogy valaki elnyerje bizalmunk, sőt talán észre sem vesszük majd azt, aki megérdemelné. Aztán ezzel a vérző szívvel vagy megrántjuk a vállunkat és megyünk tovább, vagy mi is orgyilkossá válunk. Mások háta mögé állunk, s szúrjuk le azt önelégült vigyorral: "Most visszakaptad!". Az már persze mellékes nekünk, hogy nem azon álltunk bosszút, aki velünk bánt el, hanem valaki máson. A lényeg a bosszú és az általa nyújtott pillanatnyi kielégülés.
Nem, nem szabad bízni az emberekben, sem vakon, sem nyitott szemmel. Bízni csak az állatokban lehet; egy kutyában, aki ha felé nyújtod a kezed, vagy megharap, vagy megnyalja azt. Egyértelműen cselekszik, ösztönei és nem az érdekek vezérlik.
Ne bízz emberekben, vagy csak úgy, hogy bizalmasod jól megválasztod; azt véded így, amiből csak egy van: önnön magad, s lelked.