Utazások az életnek nevezett hullámvasúton

Arról, hogy a dolgokat meg kell várni

Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek –, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.

Várni, erővel és figyelmesen? Szép gondolatok, de csak a legkevesebbeknek adatik meg  közülünk a várakozni tudás képessége. Emberek vagyunk, a várakozás pedig majdhogynem emberfeletti erőt követel meg tőlünk. Esendők vagyunk, eredendően hajlamosak a sietségre és a tévedésekre. Igenis kapkodunk, mert erre kényszerít bennünket a kor, amiben élünk. Elfelejtjük, honnan jöttünk, nem tudjuk, merre tartunk, sorsunkat mi akarjuk uralni, nem vévén tudomást, hogy az már régóta a csillagokban írva vagyon. Nem, mi nem várjuk meg a dolgokat, mi elébük megyünk, vagy elnézünk mellettük, vagy kikerüljük őket, mint az előttünk fekvő hajléktalant az aluljáróban. Talán még köpünk is egyet, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy azt szeretnénk és keserű lesz a szánk íze. Mi már régóta nem várunk a dolgokra, mi már csak hitetlenül reméljük a csodákat...