Van egy Szabó Lőrinc vers, a Semmiért egészen.
Nagyon kemény szerelmes vers, talán a legkeményebb, amit valaha is olvastam.
Ez a második versszaka:
"Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy."
Én nem kértem senkitől ezt, hanem mindig így szerettem. Semmiért. Egészen. A nagy szerelmek közül egyik sem volt olyan, ami nálam hullámzott volna, hogy "ma egy kicsit jobban, hogy most nem nagyon, mert elvetted a pöttyös labdámat", nem soha nem volt ilyen. Az én nagy szerelmeim mindig ugyanazon a hőfokon égtek; a kezdettől a végig. Mintha nem szinuszgörbe lenne, hanem egy konstans vonal. Csak így tudtam szeretni, minden egyes nap ugyanúgy. Kevesen voltak, akiknek ezt az érzést adni tudtam, a végén mégis sok lett mindenkinek. Pont az állandóság miatt. Az állandóban ott bújkál a stabilitás és egyfajta "jóság" is. Gondolj csak a szobrokra, amik mellett nap, mint nap elmész. Ott állnak már egy ideje, s ott is maradnak valószínűleg még akkor is, amikor Te már rég nem vagy. Amikor először látod meg és még ha meg is tetszik, rácsodálkozol, nézed a kő erezetét, látod a szobrász kalapácsütéseinek a nyomát és látod benne a szépet. Aztán elmész mellette még sokszor, a szobor ugyanaz marad, egyszerűen "jó" és szép. Már kezded megszokni, már nem időzik annyit a szemed rajta. A szobor attól még "jó" marad, csak már neked nem eléggé. Mivel ember vagy és vonz a kíváncsiság, más utakat fedezel fel, meglátsz más szobrokat és már nem érdekel az az alkotás, ami mellett régi sétáidon elmentél. Új "jókat" keresel magadnak, mert a régi unalmassá vált. Ahogy minden "jó" megszokottá válik, úgy kezdenek el izgatni azok az utak, amik lehet a semmibe visznek, de míg járod őket, szádban a tiltott gyümölcs ízét érzed, megfeledkezve a "jóról". Ilyen az ember, eredendően és esendően bűnös. Ezért kevés a semmiért. Egészen kevés, mert ott van, mert bármikor megfoghatod. És egyszerre csak nem kell. Aztán ahogy az évekkel egyre bölcsebb leszel, rájössz: milyen jó is lenne most az a semmiért egészen. De már nincs visszaút, a régi szobor már megváltozott, a fehér kő lassan megszürkült, talán gonosz kezek meg is csúfolták alakját mindenféle irka-firkával.
Ha szeretsz, szeress a semmiért; egészen! Égj és vállald fel, hogy elégsz! A semmiért egészen...
Utolsó kommentek