Az esőcseppek, mint apró üvegszilánkok karistolták a barázdált arcot. Szürke szeme -amiben volt valami furcsaság- végignézett a tájon. Mintha csak a fákat, a vízmosásokat, az erdő mélyén megbúvó vadakat kutatta volna tekintetével. A kicsit vérágas szemekben senki sem vette volna az ott rejtőzködő sötét ürességet.
Megborzongott. Lenézett sáros cipőjére, majd fáradt mozdulattal szorosabbra húzta kabátját, felhajtotta a kapucnit, s továbbindult.
Ilyen időben a legtöbben csak kikukkantanak biztonságos otthonaik ablakán, de ilyenkor mintha csak az övé lenne az esőáztatta út, a bokrok, s a nedvességtől csillogó kövek.
Valamikor neki is volt otthona, legalábbis úgy emlékezett, de ez is olyan ködbe merült, mint a közeli hegy, ahol csak a fák koronái kandikáltak ki a sűrű, tejfehér masszából.
Még mindig állt, körbehordozta tekintetét, de nem érdekelte, amit lát. Csak meredt egy pontra, valami iszonytató messzeségbe, ahova szeretne eljutni, ahonnan nincs már visszatérés, ahol most lenni szeretne, úgy hogy egy tapodtat sem mozdul onnan, ahol most áll.
Nonszensz, gondolta, s megrázta fejét.
Elindult vissza egy ház felé, ami otthona és börtöne is volt egyben.
Aztán újból megtorpant. Egyszerre érezte magát elveszettnek és legyőzhetetlennek.
Arcán a könnyek és az esőcseppek szilánkjai apró kis patakokban folytak végig.
Az ég felé fordította arcát, telve kétségekkel és könyörgéssel.
Elmosolyodott.
S az eső csak hullt és hullt, megváltást nem hozva, de egy időre újra tisztára mosva arcát...