Utazások az életnek nevezett hullámvasúton

Már megint egy park és egy pad, csak most más szereplőkkel. A fene sem tudja, miért szeretem ezeket a parkos-pados képeket.
Ez most egy másik park és másik pad. Sőt nem is egy pad van. Köröskörül padok, rajtuk a legkülönbözőbb emberekkel. Vasárnap délután van és tavasz. A fák egyre zöldebbek, a szökőkút vizén ugrál a napsugár. A családok nagymamástól, nagypapástól kiszabadultak a parkba. Vannak köztük idősebbek, a 70es évekből ittmaradt vasárnapi kosztümökkel, konfekcióöltönyökkel, amikből árad a molyirtó szaga. Vannak anyukák, kik babakocsiban sétáltatják a gyerekeket. Némelyik úgy öltözködik, mintha elfelejtené a terhesség alatt rájuk rakódott pár kilót. Feszül a farmer, a póló alól kibuggyan a nem is kicsi poci. Aztán vannak olyanok is, akiken látszik, hogy apuka jól ellátja őket, s ezt a súlyfelesleget már valami személyi trénerrel ledolgoztatták. Szoli, smink, napszemüveg. Hű de juppi vagyok! Apuka meg hadd rohadjon öltönyben egy klimatizált irodában valami multinál egész héten. Aztán persze ott vannak ők is, a spermadonorok. Vasárnapiak és egészen hétköznapiak. Olyanok, akik a jó idő kijöttével felveszik az NDK-s szandált, amihez dukál a rövidnadrág és a térdzokni. Ők azok, akik játsszák a boldog családapát, esténként meg a gép előtt hülyítik a lelkileg és testileg kiéhezett nőket valamelyik társkeresőn, keresve a lehetőséget, hogy kilépjenek unalmas házasságukból egy-egy félrekefélés idejére.
De igazából ez csak a körítés a történet szempontjából.
Miután a kamera körbejárta ezt a csalóka idillt, ráfókuszál az egyik padra.
Kissé hajlott hátú apuka, cigarettázva, a gondolataiba merülve mosolyog kisfiára, aki a játszótéren épp a kötélről csúszik le nagy büszkén. Megint van vagy tíz percünk gondolja, utána muszáj leadni a gyereket az anyának nevezett szállásadónál. Aztán dughatja a fülébe az mp3-at, hogy kizárja a zajokat és a kavargó gondolatokat. Pár perc séta, metrólejárat, néhány megálló, majd egy hosszú buszozás, hazaérkezés. Hazaérkezés? Érkezés valahova, ahol fedél van a feje felett.
De az az utolsó tíz perc még az övék. Magához hívja a gyereket, próbál nagy bölcsen észt osztani, hisz benne, hogy az elmondott szavaknak egyszer foganatja lesz. Átöleli és magához szorítja Kisembert, megsimogatja buksiját, próbál jópofizni, hogy egyiküknek se fájjon annyira az elválás.
Hétköznapi történet, egy napsütötte vasárnapon.