Szeretem Pilinszkyt. Nincsenek "könnyű" versei. Iszonyatos súllyal tudnak néha az emberfiára zuhanni. Ez sem egy könnyű vers, szerintem arról szól, amire mindannyian vágyunk, kegyetlen szavakkal megfogalmazva, úgy ahogy írni csak ő tudott. Valami olyan szerelem, ami csak egyszer adatik meg az embernek az életben, valami olyasmi, amikor az ember megtalálja azt, aki az idők kezdetén "készíttetett" neki, miközben mindezt nem akarja elhinni, mert fél. Fél a világ minden zajától, de közben álmodik. Így vagyunk mindannyian, félelmeinkről álmodunk, s néha nagyon félünk az álmainktól. Pedig kellenek az álmok, nélkülük lelkünk, s szemünk oly üres lenne, mint egy középkori piactér akasztás után, mikor már csak a test himbálódzik a kötélről, ahogy fújja a szél. Kellenek az álmok, kell a játék, kellenek a félelmek, kell hogy néha öntörvényűek legyünk, hogy feszegessük önmagunk és mások korlátait, hogy felállítsunk és leromboljunk szabályokat, hogy két kézzel szórjuk magunkat a szélbe, kell hogy vacogjunk a tűző napon, s elolvadjunk a decemberi fagyban. Mert élni csak úgy érdemes; csak úgy lehet, hogy minden röptöd magában hordozza a halálos zuhanás lehetőségét.

Pilinszky János: Mire megjössz

Egyedül vagyok, mire megjössz,
az egyetlen élő leszek,
csak tollpihék az üres ólban,
csak csillagok az ég helyett.

A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.

Az lesz a tökéletes béke.
Még szívemet se hallani,
mindenfelől a némaságnak
extatikus torlaszai.

A pőre örökkévalóság.
S a tiéd, egyedűl tiéd,
kezdettől fogva neked készűlt
e nagyszerű egyszerüség.

Mint tagolatlan kosárember,
csak űl az idő szótalan,
nincs karja-lába már a vágynak,
csupán ziháló törzse van.

Mindenem veszve, mire megjössz,
se házam nincs, se puha ágyam,
zavartalan heverhetünk majd
a puszta elragadtatásban.

Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!
Ha gyenge vagy, végem van akkor.
Ágyban, párnák közt, uccazajban
iszonyu lenne fölriadnom.