A kulcsot, amivel bezártam a szívem, nem mély kútba dobom, hanem ugyanoda rejtem el, a szívembe, keresse meg valaki, ha lesz hozzá bátorsága.
Legjobban tulipan bejegyzése gondolkodtatott el.
Valóban, mi van olyankor, ha nekem "csak" ennyi a feladatom, hogy megajándékozzak jelenlétemmel bizonyos embereket ideig-óráig? Lehet, hogy engem ennyire "jelöltek ki"? Lehet, hogy csak én vagyok az, aki ez ellen évtizedek óta hevesen tiltakozik és nem akar a tényekről tudomást venni? Nem tudom, ha így van, valóban megfoghatatlan ez az ajándék. Pilinszky így ír erről a szerelemmel kapcsolatban így:
Parafrázis
Mindenki táplálékaként,
ahogy már írva van,
adom, mint élő eledelt,
a világnak magam.
Mert minden élő egyedűl
az elevenre éhes,
lehet a legjobb szeretőd,
végül is összevérez.
Csak hányódom hát ágyamon
és beléreszketek,
hogy kikkel is zabáltatom
a szívverésemet!
Miféle vályu ez az ágy,
ugyan miféle vályú?
S mi odalök, micsoda vágy,
tündöklő tisztaságú!
Szünetlen érkező szivem
hogy falja föl a horda!
Eleven táplálék vagyok
dadogva és dobogva.
Eleven étketek vagyok
szünetlen és egészen;
emésszétek föl lényegem,
hogy éhségtek megértsem.
Mert aki végkép senkié,
az mindenki falatja.
Pusztíts hát szörnyű szerelem.
Ölj meg. Ne hagyj magamra.
Most csak ülök, nézek ki a fejemből és nem tudok, mit kezdeni a dologgal. Barátkoznom kell vele, hogy ez egy olyan ajándék, ami egyben teher is, mert még ha nem is várunk el viszonzást, titkon reméljük azt. S egy-egy ilyen ajándékozás után mindig mintha valami kiszakadna belőlünk, mintha megszűnne létezni, mintha kitépnének a szívünkből valamit. Aztán jön a következő találkozás, ami eltölt bennünket újabb reményekkel, hogy talán most mi is fogunk ajándékot adni, nemcsak kapni. És nem könnyű megérteni a kézzelfoghatatlant, nem könnyű elfogadni, hogy ez mindennél többet ér. Most vitatkozom magammal, miközben eddigi életemben mindig is ezt tettem; ajándékoztam mindenkinek, -az arra méltatlanoknak is- a jelenlétemből...
Utolsó kommentek