Szintén egy idézet. Régebben sokat írogattam én is, nem öntömjénezés, de volt idő, amikor megyei szinten ugyan, de rendszeresen publikáltam is. Aztán amikor tovább akartam menni, elbuktam a bősz ítészeken. Nem értettem, miért, nem tartottam annyira rossznak a verseim. Most már tudom, ez azért van, amit a lenti sorok leírnak. A verselést többé-kevésbé abbahagytam; azóta egyre mélyebben süllyedek a felszínbe és a közhelyekbe...
„ A magányosokból lesznek a költők.
Azokból, akiket nem értenek meg; vagy nem értik, hogy miért van úgy, ahogy van. Akik bár próbálnak alkalmazkodni , de rájönnek, ha belenyugszanak a dolgokba, ha beleolvadnak a körforgásba, lelkileg silánnyá válnak. Ők azok, akiknek ha elég elszántságuk lenne, ami rossz, ami közhely, azt mind-mind megváltoztatnák.
De senki sem érti őket.
Vagy ha igen, akkor is csak a felszínt, a külcsínt veszik észre. „Milyen szépen rímel! Igazi mestermunka!”
És a lényeg nem ez.
Mert a kívülállók nem látnak a mélyére. Nem értik, mit is akart mondani, nem tudják felfogni, hogy ami a verset ihlette, az mekkora érzés, legyen az öröm, vagy mérhetetlen bánat.
Az igazi költők azok, akik észreveszik az élet apró dolgait, a világ cseppnyi rezdüléseit. Csak sajnos kevesen vannak, akik valóban ilyenek. S ha vannak is, még kevesebben vállalják fel azt, amit tesznek, amit működtetnek. Mert ez a világ nem az ilyen érzékeny lelkűek számára van berendezkedve. S ezt mindnyájan tudjuk.
Csak rajtunk múlik, hogy szembeszállunk-e ezzel, vagy szépen lassan, észrevétlenül és akaratlanul belesüllyedünk a felszínbe, a közhelybe és mindabba, ami körülölel minket.”
Utolsó kommentek