Sokat szerettem és sokat szenvedtem. Felzabáltak és hagytam, hogy mindent felzabáljanak belőlem; érzéseket, lelkem rejtett bugyrait, a testem, szemem mindig reménnyel teli csillogását. Betörtek és megtörtek, a hátam meghajlott, mint téli viharokban a kopasz fák. Sokminden kiveszett belőlem, sokszor csak a vacogó sírás maradt az egyedül-éjekben. S voltak persze örömök, néha fájón szépek. S most eljött a számvetés ideje. Vele egy új hajnal is, mely utat mutat a Napba. Elindulok rajta. Lassú és kényelmes léptekkel. Már nincs miért sietnem, szárnyaim testem mellé simulnak. Hosszú és bizonytalan ez az út, ma még nem tudom, hova visz, csak az látszik biztosnak, hogy messze a megtagadhatatlan múlttól. Megérkezem egyszer? Csak az Isten tudja a választ, de ő hallgat, már évek óta. De mennem kell, túl sokáig néztem a vízparton a köveket, a hullámok furcsa rajzait a homokon. Vállamra veszem hát minden bűnöm, azt ami még maradt belőlem, s hagyom hogy meztelen talpam harmat csiklandozza a hajnali réteken.