... ahhoz, hogy meggyűlölj? Kérdezte Valaki; Ő tőlem a minap? Erősen gondolkodóba estem, hogy tényleg mit kellene tennie ahhoz, hogy meggyűlöljem? És véletlenül sem jutott eszembe semmi indok sem. Nem, nem azért, mert egyfajta rózsaszín köd lengi körbe Őt, nem azért mert túlmisztifikálom a dolgokat vele kapcsolatban. Ő és én egymás játékai vagyunk, ezért nem tudna semmi olyat tenni, ami miatt meggyűlölném. Ha eltűnne az életemből, -amit nem szeretnék- akkor hagyna maga után egy hatalmas űrt, de nem tudnám gyűlölni. Mert a mi játékunkban nincsenek sem szabályok, sem kötelezettség. Nincsenek ígéretek, zengzetes szavak, hatalmas vallomások, érzelmi kitörések. A mi játékunk csak van magában. Nem kér, nem követelőzik, csak van, s örül a mindennapoknak. Talán épp az egész képtelensége ad gyönyörű mivoltot ennek a játéknak. Nincsenek elvárások, nincs megfelelni akarás, csak az öröm van és az ehhez kapcsolódó boldogság. Talán még sosem örültem játéknak ennyire az életemben...
És elgondolkoztam a gyűlölet szón, az Ő szavain, hogy mennyire igaza van. A szeretetet és a gyűlöletet tényleg csak egy vékony határmezsgye választja el egymástól.
Valahogy képtelen voltam gyűlölni hosszú távon. Pedig lett volna rá annyi okom. Gyűlölhetném a volt feleségem, aki romba döntötte az életemet. gyűlölhetném az elmúlt szerelmeket, akik csak játszottak és kihasználtak, vagy lelkileg, vagy anyagilag. De nem tudom, képtelen vagyok rá. Inkább csak szánni tudom őket, az elmenőket.
Azt írtam neki, hogy nem tudok gyűlölni, inkább csak "kihalnak" belőlem emberek. A hazugságaik által, azáltal, hogy arcul csaptak, becsaptak, megcsaltak. Néha még kísértenek a rossz napokban, egy-egy emlékkép még bevillan, de ők számomra átadattak az enyészetnek. Mint virágok, amiket szépnek láttam, de aztán mégiscsak lehulltak szirmaik...
Ő más.
Ő mindig virágozni fog nekem, hozzon bármit is a sors. Őt csak köszönni tudom az életnek, mert olyan ajándék, ami nem biztos, hogy mindig velem maradhat, talán pont ettől olyan szép és különleges nekem. Nem tudom, milyen furcsa szél fújt bennünket egymás útjába, nem tudom egyszer feltámad-e újra az a szél, hogy messze vigyen egymástól bennünket...
Csak azt tudom, ha ennek így is kell majd egyszer lennie, ő ott marad bennem, mint megkövült őslenyomat, apró, örömtől fájó folt a szívben..
Gyűlölet és szeretet? Vékony határmezsgye?
Szeretet...