Szomorú szívvel tudok ma írni. Végtelen szomorúval. Tudtam, éreztem, hogy vár még rám egy nagy pofon a közeljövőben, hát tegnap megkaptam. Iszonyatos volt az éjszakám. A volt, barátságból lett szerelem, akiről már annyiszor írtam és reményeim szerint ma teszem utoljára; szintén itt blogol. Tegnap éjjel ránéztem a blogjára, már hónapok óta nem írt semmit, de tegnap igen. Megírta, hogy szerelmes és tudja, hogy lesz, akit ez mellbe fog vágni. Tökéletesen fogalmazott. Úgy fél tizenkettő körül kattintottam rá és iszonyatos erejű volt az ütés. Jó ha pár órát tudtam aludni ezen az éjjelen. Nem, nem az fájt, hogy van valakije, hiszen tudtam, hogy a mi kapcsolatunk nem tarthat örökké. Most sem az fáj a legjobban, hogy ő ilyen gyorsan túl tudott lépni rajtam. Most is azt mondom, megérdemli a boldogságot és fájó, sebzett szívemmel kívánom is neki, hogy ez tartós boldogság és a SZERELEM lehessen az életében; az amit velem nem tudott megélni! Mi fáj akkor? A hazugság. Kb. két hete beszéltünk utoljára telefonon, megkérdeztem tőle, van-e valakije, azt mondta nincs. Tudtam, éreztem, nem mond igazat. És így az az egy év kérdőjeleződött meg most bennem, amikor "barátok" voltunk. Barátok voltunk egyáltalán? Ha azok lettünk volna, megérdemeltem volna az igazságot. Akkor is, ha ugyanúgy mellbe vágott volna, mint tegnap éjjel. Nem ment volna el így két hónapom felesleges gondolkodással. Nem haragszom rá, nincs miért. Megtanultam már az életben, hogy mindig van szebb és jobb és mindig van harmadik. Az fáj, hogy valakiről többet gondoltam, mint aki valójában volt. Ha ez az az igazi nagy barátság lett volna, elém áll és mindezt megmondja a szemembe. Nem telefonon szakít, nem sablonszöveggel, nem csomagolja a szart szaloncukorpapírba. És ez most fáj, nagyon fáj. Nehéz a szívem, nagyon nehéz, mint mindig, amikor csalódok az emberekben. Most minden előlről kezdődik. Az agyalások, a fájdalmak, az álmatlan éjszakák. Amiatt, mert ez nem barátság volt, hanem csak két ember laza, minden kötelezettség nélküli kapcsolata, ami beletorkollott pár csodás együttlétbe, amiknek az ő őszintétlensége miatt most megkérdőjeleződött az igazságtartalma. Most már tudom, azok az együttlétek nem szóltak másról, csak mindkettőnk vágyairól, szeretetéhségéről. Nem az első alkalom volt, amikor többet gondoltam valamiről, mint az valójában is volt. Nem haragosak ezek a sorok, mégha úgy is tűnnek, inkább csak valami végtelen szomorúság van bennük, a csalódás; a csalódottság szomorúsága. Mindig van harmadik. Ezt egy nagyon kedves rokon mondta jó pár éve. Megragadt bennem, sokszor visszhangzott ez a mondat a fülemben, s mindig bejött. Rossz dolog az, ha  elveszted valakiben a bizalmadat. Tegnap éjjel velem ez történt. Hazudott, ő tudja miért. Mégsem haragszom rá.  Az ő dolga, miért tette ezt. De tegnap éjjel bekerült abba a kalapba, ahol azokat az embereket tárolom, akik hazugságaik miatt nem léteznek nekem. Mint ember bármikor szóba állok majd vele, ha úgy hozza a sors, de nem fogja, mert azt is éreztem akkor, hogy az a telefonbeszélgetésünk volt az utolsó. Tulajdonképpen ismét saját magamat csaptam be azzal, hogy olyan embernek adtam a bizalmamat, aki azt nem tudta viszonozni. Kis szarvacskáimat most visszahúztam a csigaházamba, még jobban bezárkózom. Felveszem a télikabátom és vacogok az áprilisi tavaszban. Pilinszky írta:
 "Csak hánykódom hát ágyamon
és beléreszketek,
hogy kikkel is zabáltatom
a szívverésemet!"
Hát ennek van most vége. Nem kellenek a pofonok és a fájdalmak, amiket a legtöbbször saját magamnak köszönhettem, annak, hogy mindig nyitott szívvel álltam az emberekhez. Ez a szív most becsukódott. A kulcs jól elrejtve. Talán lesz egyszer majd valaki, aki meg szeretné találni a kulcsot és kinyitja a rozsdás lakatot.